Izr. Aut. Orth. Hitközség Polgári Fiú- és Elemi Iskolája, Pápa, 1905
18 támad, a csontok megmozdulnak, egymáshoz forrnak, izom, hús, bőr kerül rájuk ... és ismét megszólal a próféta: „Jövel szellem a világnak mind a négy sarkáról, járd át ezeket a tetemeket, hadd keljenek új életre! és ime, a halál képe átváltozik viruló életté s a kiszáradt csontok helyett hatalmas néptömegen pihen meg a próféta szeme. Bámulva szemléli ezt a csodás jelenséget, a dermedtségnek és a mozgásnak ezt a szédületesen gyors változását, a halálnak ezt a hirtelen átalakulását s ismét hallja az Úr szavát: „Ember fia, ezekben a csontokban látod Izráel egész házanépét. Nem-e azt mondják neked: -elszáradtak csontjaink, szétfoszlott minden reményünk, elvesztünk! Azért szólj hozzájuk, tárd eléjük a jövő képét, mondd meg nekik, hogy igy szól az Örökkévaló: Megnyitom sírjaitokat, kilépsz belőlük népem, belétek lehelem az élet szellemét, élet a jövőtök.“ Üde márciusi szellő árad a sárgirló levelekből. Meglátom a nagy, az egyetlen március idusának képét évezredes veszteségben. A magyar haza földje évszázadokon át hatalmas temető. Köröskörül az élet ragyogó fénye, itt a halál dermesztő fagya, A szeretet szent nevében nézték tétlenül, nem, halált hozó tevékenységgel, mint sorvad el ennek a nemzetnek minden életereje. Mikor köröskörül szolgaságban sínylődtek a népek, ez az ország a szabadság hazája volt s mikor a magyar segítségével megszerezték a szomszédok a szabadság minden feltételét, golyóval, akasztófával némímották el itt a szabadság minden megnyilatkozását. Népe sorsán, népe jövőjén tűnődve nézte a Duna tovamorajló habjait a költő, a magyar Ezékiel. Megragadja az Úr mindenható ereje, viszi, viszi, a magasba ragadja, ahonnan láthatja, hogy mindenki él, csak a magyar siet a halál elébe. Megszólal, olyan a hangja, mint azé a halottat támasztó Ezékielé: „Talpra magyar, hí a haza“ s a sorvadó testekbe új élet költözik, izom, hús tapad a száradó csontokhoz, az arcokra a viasz hálaványsága helyett az élet pírja ül. S amint végbemegy ez a hatalmas feltámadás, a sokáig alvó nemzet azt hiszi, hogy még mindig álmocjik, hiszen elszáradtak csontjai, hiszen szétfoszlott minden reménye, hiszen elveszett. S ismét megszólal a költő, mint évezredekkel előbb Ezékiel :
