Katolikus Polgári Fiúiskola, Pápa, 1927
10 egy ott lakó alkalmazottja a hercegnek. A múzeum műtárgyainak, régiségének, bútorainak, de különösen madártani gyűjteményeinek rendkívüli gazdagságánál és mübecsénél fogva egyike a legritkább és legnagyobb magángyűjteményeknek. Megtekintettük még a lovagtermet, a tekintélyes mélységű, de azért víztelen várkutat, gyönyörködtünk a pompás kilátásban, s azután 3 óiai kemény — rövid pihenőkkel megszakított — gyalogolás után, Rőtön keresztül, este Va7 órára beérkeztünk Kőszegre, ahol a Kath. Kör régi helyiségében pompás vacsorával várt már bennünk Perkovics János vendéglős. Megelőzőleg Rőtön egy kis ízelítőt kaptak a gyermekeink a trianoni határ átlépésének gyönyörűségeiből is. Mire ide értünk, ugyanis már jó 6—7 óra hosszat jártunk Burgenland területén, hol kürtölve, hol nótázva, de mindenképpen hangosan, s egy cseppet sem titkolva ottlétünket, de mitőlünk ugyan senkisem kérdezte, kik, mik és mi járatban vagyunk. A bennszülött lakosság megsüvegelt, hol németül, hol magyarul köszöntve, de mi sem fináncot, sem zsandárt nem láttunk egy fiát sem egész a rőti vámig. Ott azonban elállta az utunkat egyszerre három darab is, kérve az írásainkat. Volt azután kifogás özönével, hogy alig győztem mentegetődzni. Különösen egy három aranyrozettás úriember (egyebekben első á osztályú Zugsführer) szidogatott bennünk igen szorgalmasan, hogy miért nincs minden gyermeknek külön igazolványa, miért nem Rőtnél léptük át a határt és miért Irottkőnél ? Amidőn azonban úgy kezdtem a védőbeszédet, hogy „Ich bitte schön herr Hautpmann“ szemmel láthatólag elérzékenyedett a jó ember, s midőn ünnepélyesen megígértem, hogy máskor „forschriftmässig“ járunk el, egészen megpuhult, mint az írósvaj nyáron és leereszkedő kézszorítással, kegyelemben elbocsátott bennünket. Másnap, május 26-án Kőszeg város nevezetességeit tekintettük meg. Kívül-belül összejártuk Jurisich várát, felújítván röviden a hozzá fűződő eseményeket. Majd a templomokat vettük sorra, s különösen sokat gyönyörködtünk az új plébániatemplom gyönyörű gót stílusában. Itt maga Kincs István apát-plébános úr volt kegyes vázolni a templom létrejöttének és építésének körülményeit. S midőn beszélgetés közben arra fordult a szó, hogy megelőző nap Burgenlandot is megjártuk, a deresfejü, de örökifjú-lelkű költő- főpap elborult tekintettel, sóhajtva mondta: „Azóta (értsd trianoni béke) nem voltam odaát, s nem is megyek, amíg . . .“ A többit elhallgatta, de azért a kimondatlan szót is megértettük, mert rádobbant a szivünk. Szakadó esőben tekintettük meg a katonai alreáliskola gyönyörű parkját, majd az Ízletes korai ebéd után vonatra ültünk, s délután 724 órakor szerencsésen megérkeztünk Pápára, ahol már várt bennünk az aggódó szülők serege, kik örömmel vették át tőlünk fáradt, de boldogan mesélgető gyermekeiket. Fáradságos, de tapasztalatokban rendkívül gazdag kirándulásunk minden tekintetben a siker jegyében zajlott le. Örömmel állapítom ezt meg, mert tudom, hogy gyermekeink lelkében a tapasztalat alapján alakult ki, soha ki nem törölhető emlékképpen az az igazság, hogy az elszakított területek mai
