Állami Polgári Leányiskola, Pápa, 1938
— 4 — mányi, mert nem kezdheti ki. Közelíts hozzá tisztelettel, mint a nagyok és vedd ajkadra a nemzeti fohászt: Isten, áldd meg a magyart! A létünk tizedszer századik esztendejében botorkálunk, tanulva a múlton, megedződve a jelenben, reménykedve a jövőben, készítve, építve a szebb és boldogabb magyar jövendőt. Kevés nemzet dicsekedhetik ilyen őseredettel, rendezett állami élettel, kipróbált múlttal, amelyben küzdelmek és győzelmek, veszteségek és nyereségek, öröm és bánatállomások, gyász és dicsőség napjai ékítenék olyan cifrán és változatosan, mint a magyarság életét, amelynek megszemélyesítője a magyar szent korona, különféle színű és csillogású drágaköveivel. így is van jól,, mert egyébként az elbizakodás bábeli szelleme már régen tanyát vert volna köztünk, viharokkal edződik a tölgy, szél tisztítja a levegőt, felhő öntözi a mezőt, azután szebb a napsütés, nagyobb a növekedés, dúsabb a vetés. Vértanú nemzet vagyunk, sokat adtunk már ezért a hazáért, sokat adóban, mégtöbbet könnyben és vérben. Akár Krisztus keresztútját, úgy a magyarság, küzdelmét is stációk jelzik. Egy-egy csata, egy veszteség, egy nyereség, elesés, felkelés és mégis él a magyar haza és élni fog, mert Isten áldja a magyart. Ki nem látja, hogy a magyar nemzetet egy láthatatlan kéz vezeti ? Ki merné tagadni, hogy Magyarországot az Isten óvja, a Nagyasszony védi, Szent István őrzi? Beszél erről Nándorfehérvár, ahol a hős és ősz Hunyadi János kezet fog a merész baráttal, Kapisztrán Szent Jánossal és egyik a karddal, a másik a kereszttel, a sereg pedig Máriás lobogókkal hazát ment, diadalt arat. Hangosan hirdeti 1526 azt a szentistváni eszmét, hogy építeni újra csak a kereszttel lehet, amikor a vezér Tömöri elesett, a barátok pedig ott az ingoványos nádasban is együtt tartanak a megmaradt lakóssággal, féltve és aggódva, hogy török kéztől megmentsék, végenyészettől biztosítsák a magyart. Miért lehet szeretni ezt a hazát? Vagy más nemzet nem szereti a hazáját? Lehet, de úgy nem mint a magyar. Talán azért oly kedves, oly drága ez a föld, mert amihez nehezen jút az ember, aminek megtartása sok áldozatot, vért követel, ahhoz jobban ragaszkodik. Meg tudná magyarázni ezt az a világháború után 22 év múlva hazatérő magyar fogoly, aki amikor belép faluja határába, leborúl és megcsókolja a viszontlátott anyaföldet. Meg tudnák értetni velünk, mit jelent otthon lenni, hazát bírni, azok a felvidéki magyar véreink, akik az ősszel történt felszabadulásukkor egy egész nap nem ettek, bőjtöltek, hogy megköszönjék jóságát az Istennek. Ezek imádkozva, könnyezve, énekelték: Isten, áldd meg a magyart! Amikor II. Rákóczi városa Kassa, 20 év után újra a mienk lett, a lopott jószág visszakerült gazdájához, a kassai dóm ablakai rezegtek a visszhangtól, zengett a Te Deum és égfelé tört: Isten, áldd meg a magyart! A legtöbb helyen papok, híveiket el nem hagyó lelkipásztorok fogadták a bevonuló csapatokat és intonálták a Te Deumot remegő ajakkal, könnyező szemmel, hogy Isten lehajolt hozzánk, megáldotta a magyart.
