Állami Polgári Leányiskola, Pápa, 1937
— 8 — Zéta beszél és zokog. Elbeszéli, hogyan adta el nyomorgó apja rabszolgának^ kénytelenségből. . . . „Az édesanyám betegen feküdt. Apám bevezetett hozzá, hogy megcsókoljam utoljára. Az anyám ránézett az apámra és megértette az arcából, hogy mi a szándéka. Sírva kiáltott: Nem eresztem el! Várd meg, amíg meggyógyulok és adj el engem ! És ahogy átölelve tartott, arcomat arcához szorítva azonmód meghalt. De még holtan is úgy szorított, hogy alig lehetett a kezét rólam lefejteni.“ Eddig a beszéd. A trák fiú keservesen zokogott. A hún királyné elhagyta a termet és ahol senki sem látta, ő is sírt. Megsiratta a fájdalmában megszakadt édesanyai szívet. Az édesanyai szeretetnek apoteózisa az irodalomban — ahogy én ismerem — az a vers, amely leírja, hogy az elvetemült legény kedvese unszolására megöli anyját, kiveszi anyja szívét, hogy elvigye kedvesének. Eszeveszetten fut a szívvel, de megbotlik, elesik és a szív elgurul ... És? Megszólal a szív, sírva panaszosan: Jaj, nem ütötted meg magadat fiam ? Gyönyörű megrajzolása, hogy az anya nem ismer átkot, csak szeretetet. Az anyák az erkölcsi világrendnek elfáradhatatlan munkásai. Ez gyenge megrajzolásban, egy-két vonásban az anya képe; a hivatásának élő anya képe, akiben nem torzult el Isten legszebb gondolata: aki ég és ég, a szeretetben és odaadásban, elég azokért, akiket Istentől kapott. Ne vesszenek ki ezek az anyák!