Állami Polgári Leányiskola, Pápa, 1895
14 Etelközre törtek s irgalom nélkül elpusztították azt, s a magyarok feldúlva, füstölgő romokban lelték tanyáikat. Szomorúan pillantottak szét az elpusztult hazában. Nem a csüggetegség vett rajtuk erőt, nem, a magyar soha sem csügged, nem panaszkodik — a magyar cselekedni szokott. Most is összpontosított erejüket nagy és nemes czélra akarták felhasználni. Elkívánkoztak a feldúlt hazából, szebb, megfelelőbb otthonba; valami önkénytelen vágy vonzotta őket a távol, művelt nyugat felé . . . Élt ekkor a magyar nép ajkán egy szép rege vitéz elődüknek, a hős Etelenek birodalmáról: Túl azon a zöld erdővel koronázott hegykoszorun arany kalásszal ékes rónaság, gazdag völgyeinek fényes kék vizeiben jóizii halak, erdei telve vaddal, hegyei kínálják kincseiket . . . ez a mesés ország mint Etele hagyománya, a testvér hun nép hajdani birtoka, a magyar nemzet öröksége. Ide vágyott a magyar, erről a hazáról daloltak a gyermek bölcsője mellett, erről énekelt az ifjú, itt óhajtott megpihenni az agg. A vérszerződés által egyesült nemzet tehát elhatározta., hogy felkeresi, magáévá teszi ezt a földet. Árpád vezérlete alatt utrakeltek a távol kék ködében emelkedő kárpátok erdőkoszoruzta halmai felé. A honkereső magyar sereg 889. év nyarán átkelt a, Kárpátokon s a vereczkei szoroson át belépett a. szép országba, Attila örökébe. Árpád és vezérei örömrepeső szivvel tekintettek szét a szép vidék viruló hegyein, völgyein, a völgyeket ezüst szallagok gyanánt szeldelő folyóin, s még inkább megerősödött bennük a vágy a gyönyörű vidék bírásáért.
