Katolikus Tanítóképző Intézet, Pápa, 1942

— 9 —

hidakat emelték, szobrokat faragták, képeket festették. A művészek Istentől nyert ihlettel szebbé, tartalmasabbá, nemesebbé teszik életünket,, csak nyitott szemmel kell járnunk és a bennünket körülvevő természeti és művészeti szépségeket 'észre kell vennünk.

Végigmehetnénk így valamennyi tantárgyunkon, de minden szaktanár a imaga területén úgyis, sőt sokkal jobban benne van a gyakorlatában, hol és miképen domborítsa ki hallgatóiban a hála kötelezettségét.

Milyen jó is lenne, ha el tudnánk jutni valamennyien arra a lelki magaslatra, melyen Szent Vince atyánk járt és élt. Kedves szavajárása volt: »Hála Istennek!« és akár jó, akár rossz hírrel lepték meg, mindig volt annyi ereje és készsége, hogy meg tudta köszönni az Úrnak, amit éppen küldött akár saját személyének, akár övéinek ügyeiről volt is szó.

Ezen a magaslaton élt a nagy Prohászka püspökünk. Híres volt arról, hogy minden'legcsekélyebb szívességet is igen hálásan köszönt meg. Ezt a hálás lelkületet annyira magáévá tette, második természetévé nevelte, hogy mikor az egyetemi templom szószékéről az odasietett tisztelő hallgatói nagy gyengédséggel levitték szobájába, gyöngülő erővel, elhalkult hangon, de öntudattal és tisztán ismételgette: »Gratias! Gratias!«