Katolikus Tanítóképző Intézet, Pápa, 1910

20

gyönyörű látvány tárult elénk. A könyvtár kétszázezer könyvet tartalmaz. No, gondoltam, e sok könyvnek kiolvasásához legalább is egy emberélet kell. Voltak ott kódexek is, melyek, igaz, szép munkák, de sok fáradságot és ügyességet kívánnak. Hogy a képtárban mit láttunk, azt leírni sok lenne, csak azt ajánlom mindenkinek, ha teheti, nézze meg. A sírboltban, a halottak országában borzalom vesz erőt rajtunk. Önkénytelenül eszünkbe jut a földi dolgok múlandósága, de az is, hogy az ember nem hitvány anyagi célok elérésére van hivatva, hanem egy szebb, magasztosabb célra, melynek elérése mindnyájunk kötelessége.

Ezután a milleniumi emlék felé fordult figyelmünk. E magánosán álló épületnek falait nevezetes történelmi jeleneteket ábrázoló freskók ékesítik. Itt elénekeltük a Hymnust, melyet dörögve visszhangoztak a falak.

A többi nevezetességet már csak sietve nézhettük meg, mert közelgett a hazautazás ideje.

Október 5-én is este lett, bár azt szerettük volna, ha a nap megáll Pannonhalma felett és kivételt tesz kedvünkért. Hej! mert kedvünk kitört és eget kért, szép napos, mosolygó kék eget . . .

Szép emlékkel szivünkben intettünk búcsút a szép vidéknek! Az estéli szürkületben vágtatva vitt a vonat. Némán meredtek szemeink a távolba, hol a magaslaton fekvő kolostor el-eltünedező körvonalait láthattuk. A néma csendben, a vonat zakatolása dacára, mintegy bucsuképen hangzott az esthajnal harangszava. Hálatelt szívvel imádkoztunk . . . Eltűnt Pannonhalma is. Ismét összegyülekeztünk kisebb- nagyobb csoportokba, s mig az emlékezés aranyos bárányfelhőin ekként visszaszálltunk Pannonhalmára, a vonat sebesen, feltartóztathatlanul sietett Pápa felé. Már késő este volt, mire megérkeztünk. Gyors vág- tatásban beértünk a mi édes otthonunkba, a zár-