Állami Tanítóképző Intézet, Pápa, 1926
5 heti 18—20 tanítási órát szentelnek, addig a testi képzésre heti 2—4 óra jut. Hol itt az arány ? Hát a test nem fontos ? Nem is szóivá arról, hogy a helyes irányú testi nevelés olyan lelki javakat is biztosít, melyeket az elmélet nem adhat meg, legalább is nem olyan mértékben. S mi, tanítóképzők még itt is hátrányban vagyunk a másfajta iskolákkal szemben, mert nálunk a képzés megoszlik az elméleti és gyakorlati testnevelés között. Képessé kell tenni tanítványainkat arra is, hogy a nép testi nevelését irányítani tudják s így szükség van az elméleti képzésre is. Heti 2 órában ezt becsületesen elvégezni lehetetlen. Nagyon kevés az óraszám s ezt érezzük mi, akik a leendő tanítók testi nevelését irányítjuk. Kénytelenek vagyunk összesürítve adni az anyagot s nem terjeszkedhetünk ki a testi nevelés sok fontos, apró dolgának a megvilágítására. Első újító lépés volna tehát az, hogy a testnek is adjuk meg a magáét s képzésére naponta legalább 1—2 órát biztosítsunk. Másik nagy hiba a képzők testnevelését illetőleg, hogy az azt irányító tanár kénytelen más elméleti órákat is tanítani a meglévő tanárhiány miatt. S mi az eredmény? Ereje nem elég arra, hogy mindkettőbe beledolgozhassa magát, úgy, amint azt a nemes cél megkívánná. Ma már a testnevelés olyan nagy lépésekben halad előre, hogy annak vezetése a képzőkben teljesen igénybe veszi egy ember erejét. Néhány felekezeti képzőben ezt meg is érezték s külön testnevelési tanárt alkalmaztak. Második lépés tehát az volna, hogy minden képzőnek legyen külön testnevelő-tanára és pedig olyan, aki elvégezte a testnevelési főiskolát, ahol rendszeres, az újításokat felölelő képzésben volt része. Hiányos felszereléssel kell dolgoznunk, különösen a sportot illetőleg. Testnevelési alapunk 150—180 növendék mellett kevés, segítséget nem kapunk s így nagy küzdelmet kell vívnunk, hogy kevés felszereléssel eredményt érjünk el. Tanítványaink lelkesedését sem mozdítja elő az, ha tapasztalják, hogy nagy létszámú intézetek bővelkednek az anyagiakban s ők csak saját áldozatkézségük révén juthatnak a szükséges sportcikkekhez. Meg kell találni a módot, hogy ezen segítsünk. Szorosan összefügg az anyagi kérdéssel az a követelmény, hogy szórakoztató sportágakat is be kell kapcsolnunk a képzők testnevelésének keretei közé: tennisz-, teke-, céllövőpálya stb. Szükség van erre egyrészt azért, hogy ezek révén a leendő tanító jobban belekapcsolódhatik a társadalmi életbe, másrészt elvonja tanítványainkat a sok káros következménnyel járó egyéb szórakozásoktól s különösen a ma annyira túltengő s ártalmas labdarugó játéktól. Természetesen ennek megvalósítása szintén anyagiakon múlik. Rendszeresítenünk kell a tanítóképzők országos atlétikai és tornász versenyét s ehhez az állam támogatását úgy anyagilag, mint erkölcsileg megnyernünk. Ezzel is egy szemet kovácsolunk ahhoz a lánchoz, mely kell, hogy az ország tanítóit összekapcsolja. A nemes versenyben inegacélozódik az akarat, kifejlődik a helyes önbizalom, fokozódik a tetterő stb., mind olyan javak, melyek a jó tanító legfőbb jellemvonásai közé tartoznak. E kérdés
