Állami Tanítóképző Intézet, Pápa, 1925
— 13 — lelkészt, a vármegyét képviselő Jerffy József főszolgabírót és a város közönségét képviselő dr. Tenzlinger József polgármestert, valamint a többi testületeket, intézeteket, vitézeket és a nagyközönséget. Az ünnep megnyitójaként Sarudy Ottó kir. főigazgató megható, szépen aposztrofálta azokat, akik meghaltak és mégis örökké élnek. Úgy vagyunk velük, mint a költő egyszerű kis leánya, aki nem akar tudomást venni róla, hogy testvérei meghaltak. „Heten vagyunk, uram, heten.“ Lélekben ugyanúgy itt vannak ez intézet hős vitézei is. Az ifjúsági énekkar Lengyel Gyula tanár vezetésével nagy hatással énekelte el Hatvani Lajos tanár megzenésítésében az Apotheosist. Ezután Vitéz Raics Károly altábornagy tartotta meg eszmékben gazdag emlékbeszédét: A pápai m. kir. állami tanítóképző-intézetnek a becsület mezején hősi halált halt 60 tanítványáról akarok megemlékezni. A megemlékezés mindig már-már behegedni látszó sebet szakít fel újra, nem azért, hogy fájdalmat okozzon, hanem azért, hogy vigasztalást nyújtson balsorsunkban és reménységet élesszen szivünkben a magyar jövő iránt. Az emlékezés többnyire a szeretet gyümölcse, ennek a végtelen erőnek korlátlan joga, mely öröktől fogva örökké él az emberi szívben. És mi kiváltképpen akkor szeretünk emlékezni, ha boldogtalanok vagyunk, azért, hogy boldogabbak lehessünk. Az emlékezés ma semmi más, mint a lelkek beszélgetése, erökicserélés, melytől gyógyul a seb, vigasztalódik a szív, acélosodik a lélek, feszül az izom, összeszorul az ajak, ütésre emelkedik a kar és ... épül a jövő. Az ma olyan belső erőgyűjtés- féle a szeretet jegyében ugyan, de az igazságos bosszú kielégítése végett. Most pedig lelki szemeim előtt 60 daliás magyar ifjút látok elvonulni dalos jó kedvben, felvirágozva ott, valahol túl a Kárpátokon, a pripeti mocsarak vad rengetegei, majd a szerb planinák, vagy a Doberdó karsztos virányai felé. Szinte látom a pergőtüzek hallatára elkomolyodó arcukat, hallani vélem hazájukért és övéikért dobogó szivük hangosabb és szaporább verését, melyet csak a kötelességérzet isteni sugallata fékez. Óh a halál iránt senki sem közömbös, legkevésbbé pedig az élete virágjában levő ifjú. Egyedül a kötelesség tudata, Kant kategorikus imperatívusza dacol vele, olykor túlélve őt, olykor pedig küzdelemmel teljesen hadakozva vele, majd elbukva előtte. Íme, rendületlen szívvel áll most is előttem, mikor a kötelesség tudata arcán az élet rózsáit talán utoljára virágoztatta ki, aztán egy hatalmas dörrenés, majd elhalványul az arc, elnémul az ajak, üveges lesz a szem, a halál kikergeti a lelket porsátorából, ez pedig száll felfelé az örök biró elé! A megemlékezés a hősi halottakról reánk nézve rendszerint csak a szomorúnak a meglátását jelenti, mely könnybe borítja szemünket és bánattal telíti meg szivünket. Az idő azonban meggyógyítja a fájdalmat és előttünk megmarad lelkesítő példájuk a szenvedélyig fokozott kötelességteljesítésben, az izzó haza- és fajszeretetben, esküjök iránti mindhalálig tartó hűségben és a kitartó vitézségben. Ezek azok az örök értékek, melyek lassanként elfeledtetik
