Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1942

VI. Barcsi József

- iá — Belemerült a természet titkainak a búvárlásába. A körülötte levő világ kevésbbé érdekelte. De azért szemét nyitva tartotta. A természettudomány módszerei megtanították őt az éles megfigyelésre. A könyveken és a gór* csövön kívül sokat tanult nagyszabású tanulmányútjain. Egyiptomból és Olaszországból sokoldalú, gazdag ismeretekkel tért vissza iskolánkba. Még nyugdíjas korában is komoly tudományos kérdésekkel foglalkozott, mert a jó tanár is holtig tanul, mjnt a jó pap. Irodalmilag is dolgozott. Egyik pályaművét a Magyar Tudományos Akadémia dicsérettel tüntette ki. Dolgozatai nagyrészt kéziratban maradtak, de ő a költőnek adott igazat: »Ha későn, ha csonkán, ha senkinek, írjad« (Arany). Nagy kedvvel és élvezettel magyarázott. Lépést igyekezett tartani a tu* dománnyal, legalább a saját területén. Nem pocsolyák áporodott italával, hanem a tudomány élő, folyton friss, kristálytiszta, üdítő vizével itatta tanítványait. Isten megáldotta azzal, hogy keze alól kiváló természetrajz* tudósok és bányászok kerültek ki, akik büszkeségei lettek főiskolánknak és munkásságukat országos viszonylatban is nagyra értékelik. Az iskolát nagyon szerette, — gyűjteményeit fáradhatatlanul gvarapí* totta, rendezte és leírta. Tudta, hogy a gyűjtemény katalógus nélkül olyan, mint az ország útak nélkül. Készséggel állt rendelkezésre az iskola érdekei* nek szolgálatában. Alapos tanulmányban rajzolta meg a tanszéken elődje, Vályi Ferenc pályáját és egyéniségét, amikor iskolánk felemelő ünnepség keretében ülte meg a kiváló tanár születése 100*ik évfordulóját. Mint kartárs szíves volt mindenkivel szemben. Jó barát volt, akire lehetett számítani. Nehéz helyzetekben, népszerűtlennek látszó ügyek képvi* seletében férfias nyíltsággal mert mindenkor állást foglalni. Az volt az ér* zésünk, hogy azoknak a vitéz, nemességszerző elődöknek a leszármazottja* ként állt fel megvívni az eszmeharcot, akik valamikor atyai ágon Rákóczi György seregében, anyai ágon a Kossuth honvédek között ontották vérüket a haza üdvére. Végső titka életének, hogy hívő ember volt. Az iskola tanárainak anyakönyvébe beírt önéletrajzi feljegyzéseit ezzel a mondattal végzi: »mindazt amit tettem, nem én tettem, hanem tette az Ür, aki megtartott és soha el nem hagyott«. Boldogító és örvendező vallomás egy hosszú élet végén 1 Köszönjük Istennek, hogy őt ide rendelte. Fáj tőle búcsúznunk, de ví* gasztal az a tudat, hogy élete nem hiábavaló volt. Szeretett kartársunk, kedves tanárunk Isten Veled. A viszontlátásra 1