Református kollégium főiskolai ifjúsági képzőtársulatának jubíleumi évkönyve 1841-1941, Pápa, 1941

által rendezett zártkörű batyúbálokra, a piknikekre. Ezeken a táncmulatságokon nagy buzgalommal jártuk a keringőt, polkát, lengyelkét, francia négyest, különösen pedig a csárdást. Szupé* csárdás alatt már meg mertük szólítani, akivel táncoltunk és akibe szerelmesek voltunk a fülünk hegyéig, de ez csak pár szó volt. Pedig annak a nagy szerelemnek ki kellett valahogy törnie, meg kellett nyilatkoznia. De hogyan? Élőszóban, vallomással? Sokkal szerényebb, félénkebb és tartózkodóbb volt az a mi önképzőköri fiatalságunk, hogysem ilyesmire mert volna vál* lalkozni. Vagy talán levélben? No, csak az kellett volna, hogy ez a levél az ideál édesanyjának a kezébe kerüljön! Mert az akkori művelt magyar társadalomban nem mamák, mamusok és mamucik, hanem édesanyák éltek és uralkodtak valami sajátos tekintéllyel és fegyelemmel. Nem volt más mód: verset írtunk. Bátran mondhatom, hogy kivétel nélkül. De az is igaz ám, hogy amelyik serdülő 16—19 éves diáklegényke csak egyszer is meg nem próbálja a versírást, ritkán lesz abból valamire való ember: hiányzik a szívéből valami, aminek benne kellene'lenni. Prózai és verses dolgozatainkat azután benyújtottuk a Képzőtársaságba. A keményszívű bírálóknak volt gondjuk rá, hogy a jeligés leve» lek százai szenvedjenek mártírhalált. Együtt járt ez a dolgoza» tok elvetésével. Akinek a munkája, verse dicséretet nyert s a neve napvilágra került, az képzeletben májr a Parnasszuson bah lagott fölfelé. Az érdemkönyvbe írottak szerzői pedig egyszerre felrepültek a csillagokon, a Tej úton túl is. Bizonyos azonban, hogy az Önképzőkör kegyetlenül üldözte az idegenszerűséget, ápolta, védelmezte az irodai mi*népi magyar nyelvet. E tekintet* ben nem tűrt hibát, megkövetelte a szabatosságot és a hibátlan helyesírást. Ebben látom én ma is az Ifjúsági Képzőtársaság egyik fő hivatását: a nemes ideálizmus ápolásában, a tősgyöke* rés, irodalmi magyar nyelv művelésében, tökéletesítésében, a szabatos és helyes írásra való rászoktatásban.

Az az élmény, mely ezekből az időkből leginkább emléke* zetemben maradt, szintén a magyar nyelvvel kapcsolatos. Az 1889. évi március 15*ét ünnepeltük. Akkor is zsúfolva volt a színház, az egyik proscénium*páholyban ott ült a helybeli hon* védhusz-árság tisztikara is. A mi időnkben a március 15*i ünnepi verset mindig a Képzőtársaság egyik tagja írta pályázat útján s a pályadíj a költemény előadása volt. Élénk emlékezetemben van az akkor elszavalt vers tartalma. A fiatal poéta a magyar

A Pápai Főisk. Ifj. Képzőtársaság jubileumi emlékkönyve.

17