Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1937

XVII. Főiskolai intézmények

— 159 csoda az igazság« jeligével. A tétel kitűzésével nem az volt a célunk, hogy az idevágó nagy riodalmat a pályázó áttanulmányozza, hanem, hogy a forrásokba belemerülve a maga szsemével lássa meg az ismerettan gyökér* kérdéseit. Szerzőnk Hume »Vizsgálódás«*ára és Kant »Prolegomenái«*ra korlátozta magát forrástanulmányaiban, s a »Tiszta ész kritikájá«*nak mellőzését kifogásolni lehetne. Ha azonban ismerjük azokat a nehézségeket, amelyekkel e mű tanulmányozása jár, s tekintetbe vesszük, hogy a német professzorok Ítélete szerint két teljes év szükséges annak áttanulmányozás sára, megállapítjuk, hogy szerzőnk jó taktikai érzékkel lehetőségei határán belül maradt, midőn az említett két művel foglalkozott; s itt viszont jó munkát végzett. Forrásait gondosan átvette, átgondolta, megértette; Hume és Kant ismerettanának kapcsolatait meglátta, s munkája eredményéről híven és értelmesen beszámol. Dolgozata negyven gépelt oldalra terjed. Az első fejezetben először elkülöníti egymástól az ismerés lélektanát és az ismerettant; majd szól az ismerettani empirizmus és racionálizmus különb* ségéről történeti képviselői említésével. így tér át a második fejezetben Hume ismerettanára: képzet, kapcsolási törvények, tapasztalat, kétely —, s néhány biráló megjegyzés után az új fejezetben Kant ismerettana ismer* tetéséhez kezd. Szól a Hume psichologizmusa és Kant transcendentáliz* musa közti éles különbségről, majd a kan ti ismerettan legfontosabb fogai* mait — ítéletfajok, ápriori szemléletek, ápriori fogalmak — stb. veszi tárgyalás alá, s a befejező részben is ismerteti a Hume és Kant ismeret* tana közti vonatkozásokat. A jó tagolású, világos fogalmazású, értelmes dolgozat jutalmat érdemel. Dr. Trócsáriyi Dezső. A jutalmat megnyerte Tóth Kálmán III. é. th. 2. Bírálat »A császári uralom és az irodalom viszonya Rómában a Kr. utáni I. században« c. pályamunkáról. Jelige: »Nem tagadom«. A kitűzött tételnek arra a kérdésére kellett választ adni, mennyiben befolyásolta — akár előnyösen, akár hátrányosan — a császári uralom az irodalom egyes ágainak fejlődését. E célból először szemügyre kellett venni a császárságot mint a történeti fejlődés postulátumát, annak politikai, szociális és irodalmi célkitűzéseit, módszereit és eszközeit, egész légkörét. Azután pedig megvizsgálni, hogy az új viszonyok között az irodalom egyes műfajai számára milyen lehetőségek nyíltak. A szerző az »utószóban« panaszkodik, hogy a pályatétel komolysá* gához viszonyítva aránylag kevés forrásmunka állott rendelkezésére. Ez a panasz alaptalan. Mert az a három munka, mely rendelkezésére állott, bőséges anyagot és sok értékes szempontot szolgáltatott volna neki, — ha ezeket megfelelően fel tudta volna használni. Azaz, ha a kérdést vilá* gosan felfogja és a forrásokban meg tudja találni a kérdés lényegére vonat* kozó adatokat. Ahelyett azonban, hogy a császári uralomnak, mint ilyen* nek, tehát mint személytelen eseménynek az irodalomra gyakorolt hatásait kutatná, arról beszél, hogy az egyes császárok, ezeknek egyénisége, sze* mélyes kedve vagy szeszélye hogyan befolyásolta az irodalmat. Ha mégis megengedjük, hogy a hatalom gyakorlása erősen függ annak birtokosától és birtokosának egyéniségétől s különösen erősen függött Rómában, akkor a kérdés ilyen felfogása kisebb hiba. — A másik oldalon ellenben nagy aránytalanságot kell látni abban, hogy a politikai szónoklat elsorvadásáról teljesen hallgat; pedig az új uralom egyetlen irodalmi műfajra sem volt elhatározóbb és megsemmisítőbb befolyással, mint erre. Viszont a panto* mimusról, annak virágzásáról hosszasan értekezik, pedig ez nem is irodalmi