Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1927

II. P. Szathmáry Károly. Irta: Horváth Endre gimn. r. tanár

— 27 — nálunk a törtcnet folyamán minduntalan felmerül s így azt lehet mondani, hogy a regényíró ránk nézve egy örökké aktuális történeti eseményre építette regényét. A tárgyul választott eseményen kívül romantikus a poétikus elbeszélés kiinduló és egyszersmind sarkpontja is: a hős, Solymosi Jenő származásának titka. Helyes költői tapintattal lebbenti fel erről Szathmáry a fátyolt, amenynyiben az elbeszélés, illetőleg a cselekvény folyamán világosodik meg annak minden részlete s amikor egy élet keletkezésének titka feltárul előttünk, ez élet a semmiségbe sűlyed az öngyilkosság által. Ez a Solymosi ideális férfijellem, aki ékeskedik minden kiválósággal gyarlóság nélkül. A zászlót, melynek szolgálatába szegődött, el nem hagyja. Mint diák mindig kitűnik társai közül, majd nevelői állást vállalván a Sárdy grófoknál, a reáháramló feladatnak igyekszik megfelelni azáltal, hogy a hazának, a társadalomnak kiváló férfiakat neveljen. Erős jellem, ki értékének, de egyszersmind a társadalmi állásával járó kötelességeknek is teljes tudatában van; sohasem téveszti szem elől azokat a válaszfalakat, melyeket származás, szerencse, kiváltságos helyzet az emberek közt vonnak. A szabadságharcban vitézül megállja helyét. Az elszegényedő grófi családért semmi áldozatot sem kiméi, ő menti meg e családot az oláhok öldöklő dühétől, majd a vagyoni romlástól. S mikor mindezért elvehetné méltó jutalmát, magáénak mondhatta volna Agathát, a sors csapásaitól összetörve meg kell válnia az élettől. Tettét szivének nemes érzése magyarázza; nem akarta szerencsétlenné tenni azt, kit annyira szeretett. Solymosi Szathmáry legsikerültebb regényalakjai közé tartozik, kiben magát az irót véljük felismerni. Solymosi nemcsak barátja, de szorgalmas művelője is az irodalomnak, ki midőn egy helyütt így nyilatkozik: »Az irodalom fenyegetett lételünknek egyetlen palladiuma, melyet nem szabad legkisebb tehetség mellett is elhanyagolnunk«, Szathmáry ismert felfogását tolmácsolja. Avagy nem önmagáról szól-e az író, mikor elmondja, hogy a cenzúra lefoglalta Solymosi egyik munkáját, melyben az állítani merészelte^ hogy II. Lajosnak volt egy természetes gyermeke.

1 A jellemfejlesztés azonban éppen nem volt erős oldala Szathmáry tehetségének. Mily érthetetlen és psychologiailag motiválatlan Solymosi viselkedése nevelőanyjával szemben azután, hogy megtudja származásának titkát. Képzelhető-e, hogy egy oly jellem, mint Solymosi, rögtön elforduljon a gondviselőjétől, ki talán nagyobb szeretettel bánt vele s inkább volt anyja, mint tulajdon szülője. Itt bizony hiába keressük a motiválást, jóllehet Szathmáry »A beszély elméleté«-ben maga mondja, »hogy a beszély és regénynek semmit sem szabad lélektanilag megfejtetlenül hagyni, ezt csak a mese és rege tehetik«. Solymosi fővonásai Szathmáry regényeinek i V. ö. Szathmáry: „Sirály".