Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1922

I. Petőfi és Pápa. Irta s a főiskola 1923 március 15-iki emlékünnepén elmondotta Kozma Andor egyházker. tanácsbiró

— 10 — nyabb gyermekifjúi szakából, ami itt Pápán történt vele. Kimarad, amit itt ismert meg, itt tapasztalt, itt tanult. Ami jóakaratot, figyelmet, elismerést itt tanúsítottak iránta. Ami barátságok itt melegítették epedő szivét hü viszontbarátságra. Kimaradnak, ami diadalokat itt aratott a képzőtársulatban, gyengébb versenytársaitól tán irigyelve, de a legjobbaktól emelve és magasztalva. Kimarad minden, amiért itt lelkesedett s ami lelkesedést és reményt itt keltett . . . Semmi sem marad meg a pápai életéből, még a Griff-vendéglőbeli Thália-oltár papnőjéért fellobbant naiv szerelme s fájó csalódása sem. De még az a karcer sem, melyben ötödmagával, köztük versei leglelkesebb csodálójával, Kozma Sándorral volt becsukva s melyben az „Öt jómadár" cimü bohó szindarabkát rögtönözte és el is játszotta fogolytársaival. Természetes, hogy mindezekkel együtt, mindezeknél epochálisabb pápai öröme és dicsősége, melyet első nyomtatásban megjelent verse Pápán szerzett neki, szintén elmarad. Ugyebár, mire végigképzeljük mindezt, úgy érezzük, hogy mindez elképzelhetetlen. Hogy lehetetlen Petőfit Pápától, Pápát Petőfitől elszakítani. De ha magunkra erőszakoljuk is a képtelen feltevést, hogy Petőfi tüneményes költői pályájából, mely mindössze hét-nyolc esztendőre tehető, éppen az úttörő kezdetnek, az iránytalálásnak kétszer is megtoldott esztendeje nem az lett volna, ami volt — el iehet-e aztán képzelni azt is, hogy egész dicsőséges további pályája mégis szakasztott az lett volna, ami lett? Nem, nem és nem ! Ezt az elképzelést már sehogy sem tudjuk magunkra erőszakolni. Hiába hisszük, sőt tudjuk, hogy Petőfi rendkívül nagy géniusza Pápa nélkül is épp oly hatalmas lett volna bárhol, bármi korban, akármilyen emberek és viszonyok közt, mint amilyennek a gondviselés alkotta, — az, hogy a pápai kezdet nélkül miként és hova fejlődött volna s elérte volna-e s mily csodás módokon érte volna el a magához méltó dicsőséget: örök, megfejthetetlen titok. Fényes bizonyosság ellenben, hogy Petőfi nagy géniusza a legtökéletesebb dicsőséget érte el azzal a küzdelmes, de éppen a géniusz kifejlődésére és megdicsőülésére eleveelrendelt sorssal, melynek Pápa is eleveelrendelt fontos fordulópontja volt. Itt fordult az ifjú ide-oda tévelygő bizonytalan útja az egyenes, biztos, magasba vivő költői pályájába. Igen ! Itt Pápán bontotta ki szárnyait Petőfi. Innen ragadták azok mindig fel, fel, mindig feljebb, az egek felé. Itt kezdődött a dicsősége, amely minden magyar részére ünnepi évvé avatja a folyó esztendőt, születésének századik évfordulóját. A mai nap is, március Idusa, melyen mi, az ő egykori iskolájának új nemzedékei, büszkén ünnepeljük őt, a magyar történelemben örökre az ő dicsőségének egyik nagy és szent napja. Nem ez a nap tette őt dicsővé, — ő tette dicsővé ezt a napot. Ezen a napon zengte ő, röptében már igen magasra emelkedve, a „Talpra magyar"-t. Aztán még magasabbra lendült. Már nem is mint dalos madár, hanem