Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1915

II. Izrael Mózes előtti vallásának nyomai. Irta Czeglédy Sándor

— 39 — Rákhel sirja felett. Rákhel sírjának emlékoszlopa az mind a mai napig"). Ennek pedig az ősök állítólagos kultusza mellett azért nincs nagy nyomatéka, mert valahol az ősök kultuszával találkozunk a primitív népek körében, ez a kultusz mindig csak a kiváló férfiősökre vonatkozik. De nagyon meggyengíti ezt az érvet az a körülmény is, hogy éppen azoknak a sírjai, akik az egyes törzsek ősatyáiul tekintettek, nem részesültek tiszteletben. Egyedül Józsefnek a sirja van felemlítve, mint láttuk (Jós 24

3

2, v. ö. Gen 50

a

5, Ex 13

19 mind E). Az ősök kultusza mellett szokták még felhozni II Sám 18

l

s-t, ahol azt olvassuk, hogy Absolon még életében emlékoszlopot állít magának a királyok völgyében s ezt mondja : „Nincs nekem olyan fiam, akin az én nevemnek emlékezete maradhatna s ezért nevezé azt az oszlopot a maga nevére". A vers második fele döntő érv a feltételezett őskultusz ellen s egyébként is a hizkir ige egyáltalán nem jelenti azt, amit rendesen csak úgy magyaráznak bele: „kultuszi tiszteletben segítségül hív", hanem = emlékezetben tart. Absolon a maga nevének az emlékezetben való fenntartásáról, de nem kultuszi tiszteletéről gondoskodik. Jer 31

1

5-ben ezeket olvassuk: „Hallga, Rámában sirás és keserves jajgatás hallatszik. Rákhel siratja gyermekeit és nem akar megvigasztaltatni felőlük, mivel nincsenek többé". Ugyancsak Jer lödben: „Jahveh mondá nékem : Ha Mózes és Sámuel állanának itt előttem, még sem hajolna lelkem e néphez". E helyekből azt a következtetést szokták levonni, hogy Rákhel, imé, évszázadok múlva is él az utódok emlékezetében és siratja azok pusztulását s Mózest, Sámuelt is bizonyára élőnek gondolják, mert adott esetben közben járhat Izraelért Jahvehnál. Nem hozzuk fel az utóbbi hely ellen azt, hogy az a szerző, aki Jahvehtól várja a nép megtartatását, bizonyára nem osztja meg az ő kultuszát a halott ősök tiszteletével; de hangsúlyozzuk, hogy a halottak árnyszerű létezése — amelyet mi egyáltalán nem veszünk tagadásba, — még egyáltalán nem jelenti azt, hogy emberfeletti lényekhez illő kultuszban is részesülnének. Az ó-szövetség adataiból kétségtelen, hogy a törzs és családi alkotmány a maga óriási szívósságával túlélte még a királyok korát is, hogy az izraelitáknál a gyermekáldás mindvégig igen kedves volt, hogy a szülők és a sir szélén álló öregek iránt mindenkor a legnagyobb tisztelettel viseltettek s hogy a kultusz hosszú ideig az egyes családok, nemzetségek és törzsek közös tényei voltak. De súlyos tévedés forog fenn, ha valaki ezekből a körülményekből ilyen következtetéseket Iát jónak levonni: Szerették a gyermeket, mert így remélték, hogy istenített szellemük előtt számos tagból álló kultuszi közösség fog hódolni; meghatódott tisztelettel tekintettek a szülőkre és öregekre, mert ezek már-már azon az úton vannak, hogy isteneivé legyenek a család kultuszi közösségének; csodálatos szívóssággal ragaszkodtak a maguk családi, nemzetségi és törzsi alkotmányához, mert ezeket az egységeket valamely közös ősnek kultusza fűzte együvé. Az ó-szövetség által elénk tárt legrégebbi adatokból általában megállapítható, hogy ha a későbbi Izraelt