Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1910

II. Cicero életfilozófiája. Székfoglaló értekezés. Irta s az 1910 szeptember 5-én tartott évmegnyitó ünnepélyen felolvasta Sándor Pál főgimn. tanár

— 38 — negotiis, armis impiis viqiie prohibiti otium persequimur" — (De off. lib. III. 1. 1.), mit kissé alább így folytat: „nos autem, . . . ut cogitatione tacita a solitudine abstrahamur, ad hanc scribendo operám omne Studium curamque convertimus; itaque plura brevi tempóra eversa, quam multis annis stante republica scripsimus". (U. o.) Tusculanumi és puteoli birtokán irta különböző filozófiai müveit, melyek a következők: Tusculanae disputationes, De natura deorum, De divinatione, De senectute, De amicitia, De fato, De gloria és De officiis libri tres. Mindezen munkáiban tisztán fölismerhető a görög filozófiai munkák hatása. Maga Cicero egyik irányt sem követte szorosan; de tanaiban csaknem az összes disciplinák visszhangra találtak. Sajátos filozófiai nézete, gondolata nem volt, de a görög filozófusok tanait átültetni és azokat ismertté tenni, — ahhoz jól értett. Ő maga sem vindikált magának több érdemet. írásait csak feljegyzéseknek, apografa-nak mondja. (Epist. ad Att. XII.) Szerette a filozófiát, de nem volt vérbeli filozófus. Ő a filozófiában is többet szónokol, mint okoskodik. Helyesen mondja róla Erdmann egy helyen, hogy: „in forma disputationis suae semper elucescit orator, in tendentia semper vir Romanus rerum civilium". Első sorban az volt a törekvése, hogy a görög bölcsészek tanait latinra ültesse át s azokat saját hazája polgárai előtt ismertté és kedveltté tegye; azután kezdte csak egyesíteni a különböző tanokat. Ez a törekvése tette őt a római eklekticismus megteremtőjévé. Cicero ugyanis a mérsékelt skepticizmus elvét követve, az összes bölcsészeti tanokból kiválasztotta (elegit) azokat a tanokat, melyek neki leginkább tetszettek s amelyek a római nép természetének legjobban megfeleltek, végül amelyekről azt hitte, hogy az állam boldogságát legkönnyebben elősegíthetik. A skepszist, a kételkedést a peripatetikusoktól tanulta. Nagyon tetszett neki az új akadémiának az a törekvése, hogy ki kell kutatni minden dolognak az alapját, föl kell deríteni mindennek az igazi és kétségbevonhatatlan okát. Viszont harcolt a peripatetikusok ingadozása ellen, akikkel szemben a stoikusok szigorúságát kedvelte és vallotta helyesnek. Ámbár Panaetius a stoikus tanok szigorúságát enyhítette, Cicero mégis szivesebben hódolt a stoikus tanok szigorúságának, hogy az epikureikus tanokat ne kelljen követnie. De hiába volt minden tartózkodása; hiába harcolt az epikureikus disciplinák ellen. Ez a harc inkább látszólagos volt, mert nem éppen ritkán maga is Epikuros hívének bizonyul fejtegetéseiben. Hiszen magát a filozófiát is epikurosi álláspontra helyezte, midőn így nyilatkozik róla: „nec quicquam aliud est philosophia praeter Studium sapientiae". (De off. II. 2.) Ez a bölcseség pedig Cicero véleménye szerint nem más, mint élni tudni „naturae convenienter", vagy más szóval „beate". Ebből szükségkép láthatjuk, hogy bölcs csak az önző lehet. Cicero hiába törekedett függetlenségre, objektiv filozófus sohasem tudott lenni. Fejtegetéseiből mindig kiérzik az államférfiú és szónok szubjektív okos-