Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1910

I. Váli Ferenc emlékezete. Emlékünnepély születésének 100-ik évfordulója alkalmából, 1910 szeptember 30-án

— 34 — megtorlására alkalmazott tanári szigorúságban is a tanárnak a tanítvány iránt érzett meleg szeretete nyilvánul. És végül példában mutatta meg azt, hogy minden tanintézetnek és ebben működő minden tanárnak azon nemes feladata és hivatása van, hogy a tanítványok iránt nem hideg egykedvűség- vagy közönyösséggel, hanem szives, meleg szeretettel tanítva növeljen és szeretettel növelve tanítson. A valódi tanár ezen nemes lelki tulajdonainak alkalmazása és gyakorlása által vivta ki magának és érdemelte meg a bölcs és tudós tanár tanítványaitól „a jó, a szeretetteljes Váli bácsi" nevezetet. Mélyen tisztelt közönség! Nem folytatom tovább a bölcs, a tudós, a szeretetteljes tanár, boldog emlékű Váli Ferenc úr működésének és lelki nemes tulajdonainak elősorolását, mert azok teljes elősorolásával nagyon rövidnek ígért beszédem végtelen hosszúra nyúlnék és csak azoknak ismétlésébe bocsátkoznám, melyek már előttem avatottabb ajakakról hangoztatva mondottak el, amelyeket különben is mindenki tud, lát és érez. Hanem inkább teljesítem azon kedves kötelességet, hogy záróbeszédemben a hála és kegyelet virágaiból fűzött utolsó koszorút leteszem a bölcs, a tudós tanár, a jó és szeretetteljes „Váli bácsi" emlékezetének szentelt ezen ünnepen, mint annak itt jelenlevő, legidősebb tanítványa. Leteszem pedig elsőben is a mindenható, kegyelmes és jó Isten iránt mindnyájunk részéről nyilvánított hálában azon áldó kegyelméért, mellyel őtet nekünk, főiskolánknak, kedves magyar hazánknak és a nagyközönségnek haszna, előmenetele és boldogsága munkálására adta. Leteszem továbbá a főtiszt, dunántúli ref. egyházkerület pápai főiskolája s ennek érdemes tanári kara iránt kifejezett hálás köszönetben azon hála- és kegyeletért, hogy a 100 évvel ezelőtt született és főiskolánkban hosszú éveken át áldásosán működött felejthetlen tanárunknak emlékezetét a jelen ünnepély rendezése által felújítani kegyesek voltak. És leteszem végül a mélyen tisztelt ünneplő közönség iránt is kifejezett köszönetben azon szívességért, mellyel a bölcs és tudós tanár emlékezetét becses megjelenésükkel megtisztelni és az ünnepély fényét emelni méltóztattak. S ezek után bezárom beszédemet és mai ünnepélyünket azon szives kívánattal, hogy éljen soká közöttünk és legyen példa előttünk a bölcs, a tudós, a szeretetteljes tanár működése és emlékezete, ki személyében megmutatta: miként lehet és kell szeretettel tanítva növelni és szeretettel növelve tanítani. Legyen áldott és soha nem feledett emlékezete!