Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

— 83 — kifejezést, amely egészséges léleknek élvezetet legkevésbbé nyújt, inkább csömört okoz. Theokritos egyik idillje szintén álomról szól; az ő egyszerű halásza társát kéri meg éjjeli álmának megfejtésére, igy hát ez sem újdonság az idillben. Azonban míg Theokritos halásza megmarad álmában is a rendes, egészséges viszonyok között, addig az árkádisták teljesen beteges érzelemvilágot tárnak ott is elénk. De ilyen volt a korhangulat, finnyás, édeskés, beteges, s az árkádisták azt hitték, hogy a régi pásztorélet utánzásával, amely után vágytak, egészségesebb állapotot teremtenek s az idill, mint az emberiség érzelemvilágának pontos mérlege, e sikertelen törekvésüket is megérzi s mutatja is. Az akkori emberek ilyenekben találták örömüket, boldogságukat, az ily érzelemben élvezték a kül- és belvilág közt levő összhangot, ez volt az ő idilli érzelmük s boldogságuk. Hova, mily messze távozott már e korban az emberiség az ősi természetes állapottól ?! De vájjon lehet-e beszélnünk e korban egyáltalában természetességről ? Az árkádisták költészete a legelkorcsosúltabb irány, amit az idill fejlődése folyamán mutat, úgy, hogy az egész csak e réven nevezetes s méltó a feljegyzésre. Az is érdekes jelenség, hogy azok is, akik megemlítésre méltók, csak eleinte voltak az Árkádia tagjai, később, midőn megismerték azt a ferde irányt, amelybe a vezetők a társaságot terelték, igen sokan ott hagyták, mondhatni a tehetségesebbek, a jobb ízlésűek mind, s az Árkádia ezután jobbára csak műkedvelőkből állott. S csalódunk, ha azt hisszük, hogy az Árkádia tagjainak főtörekvése az idillirás felé irányúit! Sokkal több szonett, madrigál stb. került ki tollúk alól, mint idill! Még az Árkádia legfőbb büszkeségének, Metastasionak is csak egyetlen egy darabja van, a „Gli-Orti Esperidi" című dramatizált költeménye, amely idill számba mehet. Azok között, akik legelőször távolodtak el az Árkádiától s tértek vissza a görög-római klasszikusok nagyszerű alkotásaihoz, hogy a költészetbe nemesebb tartalmat vigyenek be, Alfonso Varano az első, akiről röviden feljegyezhetjük, hogy Theokritos s Vergilius nyomdokain haladva néhány idillt költött, amelyek azonban különösebb figyelmet nem keltettek s nemsokára le is tűntek. Az Árkádián kivűl állva, de ugyanebben az idő tájban költött Giovani Meli, igen rokonszenves egyéniség, aki e kor idillirodalmában igen tisztes helyet foglal el. Nem nagy városban, hanem egy szicíliai kis faluban él s itt szívja magába azt a természetességet, friss, üde érzelmet, amely idilljeiben is kifejezésre jut. Tárgyát is igen szerencsés helyről: a népéletből meríti, amelynek körében szívesen tartózkodott, amelynek apró örömeit, naivizmusát, egyszerű életmódját szinte irigyli s elragadtatással festi. Különösen a halászok élete köti le figyelmét, ezekről nem egy idillje szól, de a természetet sem veti meg, amelynek gyönyörű leírásai valósággal elbájolják az olvasót. Általában az ő idilljeiben üde, friss, természetes érzelem, annak az összhangnak az érzete nyer kifejezést, amelyet az egyszerű nép élete s a természet szemlélése kelt kül- s belvilága közt. Giovani Meli egyike e kor legjobb idillköltöinek az egész világirodalomban, akinek műveiben Radó szerint