Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1908

III. Az idill eredete és fejlődése. Irta Futó Jenő főgimn. tanár

— 71 — zárnak magukba. Ovidius nemcsak a Fastikban, de különösen Metamorphosiseiben fest gyönyörű idilli képeket, akinek különösen „Philemon és Baucis" c. költeményéről sokan úgy emlékeznek meg, mint azon kor „legértékesebb" idilljéről. Tibullus néhány költeményében szintén találni idilli elemeket. Bászel megemlékezik egy Vergiliusnak tulajdonított költeményről, címe „Moretum", amelyet, mint ezen hanyatló kor legkiválóbb idilljét, szerinte bátran lehet Theokritos idilljei mellé állítanunk. A költemény élénk színekkel festi a falusi életet, a szegény földmives mindennapi teendőjét, aki a konyhában sürög-forog s elkészíti a maga moretumát, amelyet magával visz a mezőre s aki az egyik nap terhét épen oly „komikus stoicismussal" tűri, mint a másikat. Ugyancsak ebből a korból való Dion Chrysostomusnak egy prózai idillje, amely élénk ecsettel festi a falusi s mezei emberek egyszerű életmódját a városi emberek túlfinomúlt műveltségével szemben. A költeményben megnyilatkozik a humor is, sőt didaktikai elem is vegyül bele, amidőn a falusiak sorsán akar segíteni az által, hogy e szorgalmas emberek egyszerű munkájának a városiak előtt nagyobb értéket, becslést kíván szerezni. Teljesen a Vergilius nyomdokain halad Calpurnius, akinek összesen 7 idillje maradt hátra. Idilljeiben ő is a hatalmasokat dicsőíti, akiknek pártfogásáért, kegyéért esedezett, tehát ő is teljesen az allegoriai irány híve. Igen érdekes a hetedik idillje, amelyben nem a városiak vágyódását ecseteli az egyszerű s természetes iránt, hanem épen megfordítva. Calpurnius a karthagoi Nemesianusban utánzóra is talált. Ugyancsak a vergiliusi irány híve Magnus Ausonius, akinek „Mosella"-ja Valentinianus császár dicsérete. Az ő idilljeit is mint általában a Vergiliusét s követőiét a retorikai elem jellemzi. Ezen korban idill alatt már csak olyan költeményt értenek, amely a természet leírására vonatkozik. Az ókor idilli szellemének utolsó felvillanásaként kell tekintenünk Longosnak „Daphnis és Chloé"-ról szóló pásztorregényét, amely két szerető szív sok viszontagság után történt egybekelését adja elő. Ifjan ismerkednek s szeretik meg egymást, a körülmények azonban nem kedveznek ügyüknek, távol kell lenniök egymástól, azonban ez csak bensőbbé, szorosabbá teszi a viszonyt közöttük s végre egy szerencsés vélletlen megszerzi számukra azt, ami után vágynak: az idilli boldogságot. E mü, amely bizonyos frivol elemet is tartalmaz, a legelső pásztorregény, amelynek megjelenése rendkívüli irodalmi esemény számba ment abban az időben. A szerző igen ügyesen tudja a természet változásait az ember lelki világával összhangba hozni s az emberi érzelmeket festeni. S ezzel az idill fejlődését a görög- s római irodalmakban befejeztük. További feladatunk leend az idill fejlődését a legújabb korig, tehát a középs újkoron át kisérni. A közép- s újkor nem sok maradandót alkotott az idillköltészet történetében, így ha e részben rövidek leszünk, nem lesz csoda. Csak néhány jellemző darab megemlítése által igyekezünk feltüntetni azt a