Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1906

II. Kiss János emlékezete. Irta s az 1907 junius 16-án tartott évzáró ünnepélyen fölolvasta Thury Etele

— 12 — is derült életkedvvel beszél nekünk a régi jó időkről. De az eleséskor csonttörést szenvedett s jóllehet ez összeforrt, de mégis ennek kell tulajdonítanunk halálát. Ott, hol sírhantja domborul, egykori tanítványai, tisztelői és az egyházkerület, hálájuk jeléül síremléket állítottak fel a hív munkásnak, hogy legyen ez szerény jele érdemei elismerésének. De úgy tetszik nekem, hogy az elköltözött szelleme, mely mindenben a puritán egyszerűséget kereste, ha nem élö tiltakozás is ezen síremlék ellen, de mégis másban és másként kívánja, hogy az ö emlékezete abban a főiskolában, melynek előbb alumnusa, később tanára volt, amelyben úgyszólván egész életét leélte, ne így örökíttessék meg, mulandó és az enyészet hatalmának kitett porlandó ködarabbal, hanem legyen neki élö emléke kollégiumunkban, mert Kiss János elköltözött szelleme azt mondja nekünk, amit Absolon tett, ki még életében emlékoszlopot emelt magának a királyvölgyében, mert ezt mondja vala : Nincsen nékem oly fiam, akin az én nevemnek emlékezete maradhatna. (II. Sám. XVIII. 18.) Vajha megértené ezt az, akinek ezt az emlékoszlopot fel kell állítani! és vajha sokan gyűlnének egykor ez oszlop körül azoknak seregéből, akiken Kiss János nevének emlékezete áldásként maradhatna. Ugy legyen!