Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1904

I. Gondol Gábor önéletleirása. Közli Borsos István

— 14 — Ennek következtében megszűnt azon makacs ellenszegülésnek végső nyoma is, mely önkormányzati jogaink békés gyakorlata ellen mindannyiszor fölemelte fejét, valahányszor a nemzet ősi alkotmányával összeforrt vallási szabadságunk amazzal együtt elnyomásnak és üldöztetésnek volt kitéve. Két évtized alatt különféle viszonyok s koronként kedvezőnek mutatkozó kilátások között is a tanári pálya volt az, mely nekem az addig nem érzett lelki nyugalmat és megelégedést nyujtoíta s ezt a megelégedést a kezdet nehézségei sem zavarták meg. Annak tudata, hogy az állami-, testületi- és magánhivatalok mindegyike, az országok és népek sorsát intéző legmagasabb állásokon alul csak bizonyos „modus vivendi" minden magasabb rendeltetési czél nélkül, tanári pályám magasabb hivatása jótékony buzdítással hatott kötelességemnek lelkiismeretes és tehetségemhez mért betöltésére. Örvendve tekintettem vissza a helyi érdekek, pártfegyelem s az egyes hatalmasok túlkapásai által elröpitett megyei tisztviselői állásomra, mit elhagytam, továbbá az ügyvédi, bár független, de sokféle mindennapias s leírhatatlan silányságokkal körülfont foglalkozásra, mely mindennapias hivatásánál fogva nemesebb irányt, szellemet sem a törvényhozásnak, sem annak végrejtásának nem kölcsönöz, s végre a minden szabadságot, személyes jogot a szolgaság színvonaláig sülyesztö központi kormányzati büró hivatalra. Még mielőtt tanári pályámat megkezdtem volna, megtanított a tapasztalat arra, hogy mi ezen állásnak szép hivatásán kívül minden más hivatalétól eltérő, kizárólagos és a protestáns autonomia pajzsa alatt legfényesebben nyilatkozó sajátsága. S ez abban áll, hogy a tanár tudományos szakvéleménye és meggyőződése felett urat nem ismer. A jogtanár különösen a tudomány mértéke szerint bírálja a létező törvények indokait, feltárja a törvényhozás titkos rugóit s kimutatja, melyik felel meg az egyesek és az állam jól felfogott érdekeinek. Ekként ápolja a helyes jogérzéket, az eszményi jogrend tudata által megerősített valódi hazafiságot. Kimutatja a törvényhozás hibáit, botlásait s azokat kérlelhetetlenül elitéli. Ö felette pedig ítél a legigazságosabb két bíró, a tudomány és a közvélemény. Mindig megelégedéssel s némi önérzettel tekintek vissza tanári pályámra, melyben kipótolva találom azon viszontagságokat, miket az ifjúságom elején kitört politikai bonyodalmak következtében szen-