Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1901

I. M. Tullius Cicerónak Gn. Pompejus fővezérsége ügyében tartott beszéde. Fordította Faragó János

— 22 — gel készült betörni, megállította útjában. S ki nem látja tisztán, hogy mit fog az kivinni vitézségével, ki csupán tekintélyével ezt érte el s hogy hadi erejével és seregével mily könnyűszerrel megvédi az majd szövetségeseinket s jövedelmi forrásainkat, ki máinevével és hírével is megoltalmazta? XVI. Hogy a római nép ellenségei eló'tt mily nagy tekintélye volt ennek az embernek, az a körülmény is igazolja továbbá, hogy oly távoleső és oly külömböző irányban fekvő országokból olyan rövid idő alatt mindnyájan ezelőtt az egy ember előtt hódoltak meg! hogy a krétai követség, bár ott volt szigetükön vezérünk és hadseregünk, Gn. Pompejust csaknem a világ végén fölkereste és kijelentette előtte, hogy ahány város van Kréta szigetén, mind neki szeretne meghódolni! Hát ahoz mit szóltok, hogy ez a Mithridates szintén Gn. Pompejushoz küldött követet be, egész Hispániába? Azt, kit Pompejus mindig követnek tekintett, azok, kiket bántott, hogy épen hozzá küldték, jobb szerették volna, ha inkább kémnek, mint követnek tekinti a világ. Most hát már megítélhetitek, polgártársaim, hogy ez a tekintély, mely később számos jeles tettei s a ti fényes kitüntetéseitek folytán még nagyobb lett, mennyit nyom a latba azon királyok előtt, mit ér idegen nemzetek előtt. Hátra van még, hogy szerencséjéről, melyért, ami őt magát illeti, senki sem kezeskedhetik, de melyről, ha másról van szó, beszélhetünk és megemlékezhetünk, mint emberhez az isteni gondviseléssel szemben illik, szóljak tartózkodva és röviden. Az én nézetem az, hogy Maximust, Marcellust, Mariust s a többi nagy hadvezért nemcsak vitéz voltukra való tekintetből, hanem sokszor szerencséjükért is választották vezérekké s bíztak reájuk sereget. Mert kétségtelen, hogy egyes nagy embereket különös szerencsével áldott meg az isteni gondviselés, hogy hírnévre, dicsőségre tegyenek szert s hogy nagy dolgokat cselekedjenek. Ezen ember szerencséjéről azonban, akiről most beszélünk, oly tartózkodva fogok szólni, hogy ne állítsam, mintha ő üstökénél fogva tartaná a szerencsét, csak úgy tűnjem fel, mint aki felmelegíti a múltak emlékezetét s reményt akar kelteni a jövő iránt, hogy beszédemért meg ne gyűlöljenek az istenek és hálátlan ne legyek. Azért nem szándékom ország-világ előtt hirdetni, hogy békében és háborúban,