Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1897

II. Waltharius manu fortis

XLII Úgy volt: a lány virraszt majd az éj első szakán, Mert vágyik a vitéz is a pihenés után, 8Ú5 És virradóra kelve őrködni fog maga, Jól tudta akkor ismét megújul a csata. — A hős fejénél ülve Hildgund vigyáz, figyel, Almot fáradt szeméről énekkel űzi el. De nem tart ez sokáig, Waltert soká a gondok 900 Nem hagyják szenderegni, gyorsan fölkél a bajnok. A lányt aludni küldi, ő dárdát vesz kezébe, S szünet nélkül vigyázva áll őrül a nagy éjbe', Majd a lovak után néz, majd a sáncokra megy, S a nap fényes világát áhítva várja meg . . . 905 Szürkülni kezd a tájék, a hajnal közeleg, Bokrot, füvet, virágot a harmat lepte meg. A holtak teteméhez lépett a hős oda, Szerezni harci zsákmányt volt néki szándoka. A boglárt és a páncélt, a kardot és övet, 910 Mindezt elszedte sorban, — maradt az öltözet. Aztán a harc dijával négy mént megterhele, A másik két lovon meg ő ült és kedvese. Eiőbb maga kiugrat a biztos sánc mögül, S éles sólyomszemével tekint körös-körül. 915 Lovon előhajolva merőn vigyázza azt: Nem jő-e orvul ellen, nem zörg-e a haraszt ? Uton nem támad-e por, mit szellő arra hajt, Nem kelt-e a vidéken lovak patája zajt ? De csend volt messze tájon. Azért a négy lovat 920 Kihajtja. A nyomukban szép Hiltegund haladt. A ládákat vivő mént ő ülte meg s a sort Bezárva a csapatnak vitézi őre volt. Ezer lépést tehettek mindössze meg talán, Ekkor gondtól gyötörve körültekint a lány, 925 Es íme két lovast lát vágtatni lefele A dombról; elszorul szép Hildgunda kebele S szól, míg az arca szine halotthalványra vál: „Siess, uram, különben itt ér el a halál!" Az ifjú arra néz és meglátja ellenit 930 És szól: „Már én kiállóm a harc veszélyeit S bár várjon a halál rám, csak szebb a küzdelem, Mint mindentől kifosztva távozni dicstelen. E zablát vedd azért s a kincses mént hajtsad el, Megóv, szép Hildegundám, a cserjés ott közel,