Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1897

II. Waltharius manu fortis

magistro." A tanulók kísérleteibó'í és a tanító javításából aztán előállott a lehető hibátlanul megszerkesztett mű, a tanítónak nem kisebb örömet okozott a tehetségesebb tanuló munkája, mint annak magának és a későbbieknek példányképül állította fel. így pl. a történetíró Ekkehardnak tanítója Notker Labeo szent Othmar életét adta fel s a leoninus versekben gyakorlott IV. Ekkehard meg is készítette a „rhythmi de sancto Othmaro" c. költeményt és ezt határozottan „debitum diei magistro"-nak nevezi. A milyen volt már most IV. Ekkehard viszonya tanítójához, olyannak képzelhetjük 50 esztendővel korábban I. Ekkehardnak viszonyát Geraldushoz, csakhogy ez utóbbi még világiasabban fogta fel tanítói hivatását és „ dictamen"-e tárgyát a német hősmoudából választotta. Csak így érthető meg, hogy a Walterdal szerzője magát a költemény végén kis tücsökhöz hasonlítja, míg a Geraldus prológusa megemlíti, hogy már régebben munkálkodik az iró. Ha így a Geraldus szerzősége teljesen elesik, még csupán az a kérdés marad függőben, hogy a IV. Ekkehard átdolgozása mennyiben folyt be az eposz jelenlegi alakjára.*) IV. Ekkehard saját költeményei**) mind tartalom, mind költői erő és lendület dolgában össze sem hasonlíthatók a Walterdallal. A derék krónikás mestersége csak a szöveg ékes szavakkal felcifrázására, a verselés kijavítgatására, a klasszikusok fordulatainak, kifejezéseinek az eredetinél nagyobb mértékben utánzására szorítkozott,***) tehát teremtő művészetnek éppen nem mondható. A Walterdal első alakjában a Zrinyiásszal hasonlítható össze, mert nem törődik a nyelv némely egyenetlenségével és bevégzetlenségével, csak a szerkezet tömörségével és az előadás gyors előrehaladásával ad súlyt és értéket művének, míg IV. Ekkehard elegáns, könnyed stílre, a szók művészi összerakására, az előadás folyékonyságára ügyel s fennmaradt költeményei éppen nem mozognak az I. Ekkehard eposza szabad és üde légkörében. Ez az üde levegő a hősmondák levegője, mely a Walterdal minden sorából felénk áramlik. Hiába a latin hexameter, hiába a Vergiliusra emlékeztető kifejezések, fordulatok, hasonlatok és leírások, a német szellemet mindez nem öli el, sőt hívebben visszatükrözi, mint a Nibelungének. „Az a Walter, aki vergiliuszi szónoki díszben jelenik meg előttünk, olyan, akár csak a népvándorlás korabeli germán vitéz

; a ki rómaiaktól elszedett hídi zsákmánnyal aggatja teli hadiöltönyét."****) Nem csoda, hogy a németség büszkén ismerte el magáénak a daliás gót vitézt s hogy a kolostorok előkelő tanuló ifjúságának a középkorban legkedvesebb olvasmánya a Waltharius manu fortis volt. S midőn a mult század végén a német hősmondák megfakult kéziratai a könyvtárak rejtekeiből ismét előkerültek, hogy nyomtatásban megjelenvén, a német költészetet és közszellemet fel*) A főbb kódexekről így a brüsseli, párisi, trieri, novalesi, karlsruhei és stuttgarti kéziratokról a tudomány megállapította, hogy azokon későbbi átdolgozás nyomai, vagy egyáltalán nem, vagy csak kis mertékben fedezhetők fel. Koegel I. 278. * ) E latin verseket Dümmler adla ki a Haupt-féle Zeitschriftben II. 1 — 73. 1. ***) Vergiliuson kivül Prudentius egyházi költő (f 41

fJ k.) Volt mintaképük. ***•) W. Iíerz: Deutsche Sage im Elsass, Stuttgart 1872. 99. 1.