Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1936

— 10 — Maurizió Szent Lénárd azonban ezt a meggyőződést vallja: „Ha szentmise nem volna, a világ már elpusztult volna, mert nem tudta volna elbírni oly sok bűnnek a súlyát." Az Eucharisztia neveli és növeli a lélekben az örök élet hitét. „Qui manducat hunc panem, vivet in aeternum." (Joan. 6, 59.) Növeli a szellemi világba és annak erejébe vetett hitet. Nemcsak kenyérből él az ember, így szól hozzánk, hanem inkább az Isten igéjéből. Nem az anyag világa rejti magában a fellendülés és a kultúra erőit, azok felülről jönnek. De lássuk végül általában a liturgikus élet nevelő értékeit, gyümölcseit. A liturgiában eltűnik az ember és fenségesen jelenik meg az Isten. Itt az ember autonomiás görcsös merevségének fel kell engednie. A büszkeség helyébe az alázatosság, természetesség, igazságosság, a valóságérzék lép. Ez az Isten, akihez közeledünk, az igazságos, szent Isten, Sínai Istene, aki teljes értékű engesztelést kíván, de Ö atyai, irgalmas Isten is, aki engesztelésül és közvetítőül Fiát adta nekünk. A liturgiában Krisztus, az Eszmény, a Király, a Magátfeláldozó és ezzel a szeretet és közösség országa lép hozzánk közelebb. A liturgia az embert isteni légkörbe helyezi és maga is megistenülve tér vissza. Az Eucharisatia megelőzése az Istennel való egyesülésnek. Az Üdvözítő az eucharisztikus áldozatban önmagával, a fejjel együtt az Egyházat, a testet és minden tagját is feláldozza. És így az egész napi munka nem más, mint folytatása a reggeli áldozatnak, kisugárzása az eucharisztikus áldozat-energiának. így hozza majd meg a gyakori, sőt mindennapi részvétel az áldozatban és az áldozásban a X. Piusz pápától várt gyümölcsöt. Az Eucharisztia és az imádság liturgiájába való eleven belekapcsolódás növeli a lélek kedélyének ünnepi nyugalmát. A Legfelségesebb fenségéből árad az ünnepélyes fény és méltóság, mely a katolikus kultusz kimért és nemesveretű szertartásaiban, nyugodtan folyó gregorián énekében, áhítatos, fegyelmezett imádságában jut kifejezésre. A komoly, liturgikus élet a nagyvonalúság iskolája, mely száműz a lelki életből minden aggságoskodást és kicsinyeskedést. Nap-nap után itt nyilvánítja ugyanis előttünk Isten az ő gondolatait, normáit és háttérbe szorítja az emberi vélekedést, szóbeszédet. Isteni eredetének és céljának fensége kényszeríti a liturgiát és annak ápolóit az emelkedetteb stilus figyelembe vételére is. Ezért ahol oktalanság, vagy műveletlenség gúzsba nem kötik, szertartásaiban, időbeosztásában, építkezéseiben, ruháiban, szt. edényeiben száműz minden idomtalanságot, stílustalanságot. A liturgiát kedvelő lelkeknek a szép iránti érzékük is tisztul, finomul. „A művészet iránt tanúsított szeretet — mondja Pöllmann a beuroni művészettel kapcsolatban — melyet Szent Benedek fiainál tapasztalhat az ember, mindenesetre komoly liturgikus életükből adódik."