Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1930

- 15 teljes gyógyulás felé haladt. Arról volt szó, hogy 29-én hazajön, halottak napjára lenéz édesanyjához, aki semmit sem tudott fia' súlyos bajáról. A szerető fiú kímélni akarta édesanyját. így beszélt igazgatójának, aki halála előtti napon felkereste. A végzést azonban, mint mindig, Isten tarlotta fenn magának. Október 28-án felkelt a marasztaló ágyról s segítség nélkül öltözködni kezdett. Járni akart a neki annyira szokatlan hosszú fekvés után. Egyszerre csak sóhajtva hátrahanyatlik. Elvesztette eszméletét. A leggondosabb orvosi segítség mit sem használt. 10 perc múlva a nyugvást nyújtó ágy halottas ággyá változott. Trombózis és a hirtelen rászakadt szívgyöngeség elvégezte az elmúlás munkáját. Megtört édesanyja csak a ravatalazóban láthatta viszont fiát, úgy hogy felnyíttatta a lezárt koporsót. Minő viszontlátás ! A bölcső és koporsó között mennyi fájdalom ! A gyorslábú hír Győrött, Pápán mindenkit, aki csak ismerte a munkás bencés tanárt, megdöbbentett. Oly váratlanul jött, hogy az első pillanat dermedtségében alig tudtuk elhinni a döbbenetes valóságot. Október 30-án Győrött temettük a szerzetes testvért, a jó kollégát, a hűséges munkatársat. A pápai bencés reálgimnázium tanári kara teljes létszámmal jelent meg a temetésen. Ott volt a főnökében atyját vesztett, elárvult osztály, a pápai bencés cserkészcsapat, a reálgimnázium jó része, sok tisztelője Pápáról, még több Győrből. A csatakos idő ellenére nagy számban összesereglett tisztelői tábora, a sok koszorú, virágcsokor, könnyező szem, felcsukló zokogás mind azt bizonyította, hogy szívükhöz nőtt ez a szerzetes tanár. Egykori csapatának, a győri bencés cserkészcsapatnak fúvószenekara kísérte a nyitott sírhoz eltávozott parancsnokát azon gyászinduló ütemére, amelyet még ő kezdett tanítani, a saját temetésére ... A nyitott sírnál Kögl János siratta a tőlük elszakíthatatlan, szeretett jó osztályfőnök urat, dr. Domonkos Géza főorvos, Emericanás prior a pápai társadalom nevében búcsúztatta. A beszentelési szertartást dr. Niszler Teodóz pannonhalmi novicius magiszter, előbbi igazgatója végezte. Ő már megaratott. Izmos kezéből letette a rendet vágó kaszát. A felhantolt sírnál árva testvérei azzal a reménnyel vigasztaljuk magunkat, amely az írás szava szerint „immortalitate plena est". A győri új temetőben, a Rend sírboltjában, annyi tragikus, korán elhunyt szerzetestestvére társaságában várja a dicsőséges feltámadást 1 Valóban ez a mi földi röpke életünk a fecskéktől felbarázdált tóvíz hullámgyűrüihez hasonlatos. Elszélesednek, megsimulnak a vízgyűrűk. Ez az élet. Azonban nem ez a mi hazánk, nem ez a mi világunk. A magas kozmont hasító fecske sorsa más felé int. Ezért hát nem is panaszkodunk, hogy az elköltözött jó testvér rövid ideig élt. Az életet, akárcsak az ékszert, nem tömeggel, idővel mérjük, hanem értékkel. Azután meg az örökkévalóság filozófiája megnyugtatóvá teszi az elmúlás valóságát. Hiszen naponkint meghalunk, mert naponként elveszik életünknek egy része s azzal, hogy növekszünk,