Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1929

— 48 — ban az együttérzés, barátságos viszony ápolása, főiskolás volt növendékeink segélyezése a célja ezen egyesületnek, mely csendben, de állandóan működik. Vezetői szoros összeköttetést tartanak az intézet jelenlegi növendékeivel is, segítik őket, érdeklődnek ünnepélyeik iránt, résztvesznek a hivatalos szentmiséken. Szent Benedek iránt való gyermeki szeretet jelét adta ezen iskolai évben, midőn a nagy rendalapító nevének ünnepén hivta össze az évi díszközgyűlését. Ezen Szeleczky Gyula ny. bíró, ügyvéd úr, az osztály elnöke a következő remek ünnepi beszédet mondta : Mélyen Tisztelt Díszközgyűlés 1 Nem mulaszthatom el, hogy néhány szóval meg ne emlékezzem Szent Benedekről, arról a nagy Szentről, akiről ma a templomban oly szép gondolatokat hallottunk. Én ugyan más szempontból emlékezem meg róla, s igyekszem beállítani őt abba a korba, amelyben élt, s amely az ő egyéni nagyságának kifejlődését megmagyarázza és lélektanilag is érthetővé teszi. Ez a kor nagyon sokban hasonlít a nagy világégés utáni korunkhoz. Justinianus császár alatt ugyan a keleti birodalom új erőre kapott, de sikerei a régi dicsőségnek csak halvány felvillanásai voltak. El lehet mondani, hogy e kor szellemi és erkölcsi színvonala annyira alacsony nívón mozgott, hogy leghelyesebben akkor jellemezzük ezt a kort, ha azt a teljes erkölcsi züllés állapotának nevezzük. A római plutokrácia és pedig úgy a férfiak, mint a nők, békónak tekintettek minden erkölcsi törvényt, magukat teljesen függetlenítették minden erkölcsi szabálytól, ennek természetszerű következménye lett, hogy a mámor förtelmes pocsolyáiban elmerült és elpuhult uralkodó osztály önző és kicsapongó szörnyetegekké vált. Mi sem természetesebb, minthogy ez a dicső, nagy múlttal dicsekvő római nemzet elkorcsosodott utóda annál kevésbbé volt képes a kelet és észak felől hömpölygő barbár tömegek hatalmas nyomásának ellentállani, mert fénykorában sem volt katonai meglátó képessége és elmulasztotta határainak olyan irányú kiterjesztését, mely a hunok beütése elleni védelmet biztosíthatta volna. Ebben a teljes erkölcsi és szellemi szétzüllés korában annál kevésbé volt képes a védekezésre, mert a morál insaniti állapotában tespedő plutokrácia és az ezzel szemben álló, s védelmet sehol nem lelő lakosság sem gondolataiban, sem magaviseletében nem alkalmazkodott egy magasabb egységhez. Ennek volt a következménye az, hogy a beözönlő barbárok ellen a lakosság soha sem szállt fegyverbe, s látjuk a történelemből, hogy hihetetlenül kicsiny, nomád tömegek csikarták ki a győzelmet a légiók felett, mert a légiók a küzdelemben vagy teljesen magukra maradtak, vagy szembe találták