Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1929

— 28 — Nagy lelkesedéssel és olyan kitartással, mely csak a kivételes akaraterejű emberek tulajdona, látott hozzá a kis gimnázium kifejlesztéséhez és hűséges segítőtársaival elérte azt, amit egy-két évvel azelőtt senki nem hitt megvalósíthatónak, fokozatos fejlődéssel főgimnáziummá lett az eddigi algimnázium és új hajlékot emelt a régi kibővítésével a megnagyobbodott iskolának. Ehhez szüksége volt az egész pápai társadalom, elsősorban a katolikus társadalom támogatására, az állam és a város segítségére és energiát nem kímélve, fáradságot nem nézve, éjt-napot eggyé téve, mindezt megszerezte ahhoz, hogy kedvelt gondolatát testté varázsolhassa. Az új iskola lelke hosszú éveken át ő volt. Adminisztrált, végezte a lelki vezetést, felügyelt a fegyelem és oktatás minden legkisebb ágára, tevékeny volt a jóban és soha nem mult el napja, hogy ki ne fáradt volna iskolája és szeretett tanítványai ügyének szolgálatában. Lelki diszpozíciója legközelebb vitte a zenéhez : egész lelke tele volt muzsikával és az egyházi és világi zeneoklatást és az énekművészetet olyan magasra fejlesztette iskolájában, amilyent a megelőző korok nem is ismertek. Dr. Angyal Armand győri rendőrkapitány, hűséges munkatársa segítségével átdolgozta a Fojtényi Kászontól származó ifjúsági énekeskönyvet, az Égi Lantot, kibővítette, kottákkal látta el és megszerezte iskolája ének- és zenetára részére azokat a darabokat, melyeket az ifjúsági művészet elbírt és amelyeket a gimnáziumi karok előadhattak. Díjtalanul és saját pihenőjének feláldozásával tanította gyorsírásra azokat a fiúkat, akik erre jelentkeztek és nagy lelkesedéssel támogatta azt, kiben tehetséget fedezett fel ez irányban. Fő oktatási eszköze pedig a példaadás volt : annyira jó embernek és makulátlan léleknek tartották tanítványai, hogy soha senki sem merészkedett akaratával szembehelyezkedni, pedig más szó, mint szelíd és szeretetteljes, soha nem hagyta el ajkait. A világháború kitörése előbb mint embert érintette mélyen, mert bár bizott a győzelemben, mégis sajnálta embertársai véráldozatát, majd később mint tanárt gyötörte meg a fájdalom minden kínjával, midőn a 18 éveseket is sorozni kezdték és neki látnia kellett, mint ritkulnak meg iskolája felsőbb osztályainak padjai és mint térnek vissza néhány hónap múlva sebesülten az ő kedves gyerekarcú diákkatonái, kiket az anyai csók és a nevelő könnyes tekintete kisért el pár hónap előtt a felvirágzott katonavonatok távolbaszaladó sínpárjain. Mikor pedig megjött a szomorú hír az intézet első hősi halottjáról, napokig nem lehetett szavát venni. Ekkor már érezte, hogy minden hiába és kétszeresen sírt fel lelkéből a haszontalan véráldozat szomorúsága. Abban keresett vigasztalást, hogy atyja lett a háború menekültjeinek, a kiürített isztriai, majd erdélyi területek hajléktalanjait karolta fel nagy lelkének egész melegével.