Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1910

iä 1 amit mindnyájan ismerünk, mégis igen meg fog lepni bennünket. Egy három hajós szép templomba léptünk, melynek pompás márványoszlopai dóriai stílusban impozáns hatással voltak reánk, de az igazi meglepetés csak ezután következett. Amint a jobboldali kereszthajóba értünk, egyszerre szembenállottunk Michelangelo Mózes-szobrával, melyet gipsz-másolatbán intézetünkben majd mindennap láttunk. A fehér márványból kifaragott monumentális szobormű II. Gyula pápa síremlékét díszíti s egyike a szobrászat legszebb alkotásainak. A férfias erőnek, hatalomnak és biztos nyugalomnak olyan megtestesítése, mely a fenség érzetét kelti a szemlélőben. Itt egy igen érdekes ereklyét is láttunk: Szent Péter bilincseit, amelyek a confessio-oltár tabernakulumában őriztetnek. Egy szerzetes nyitotta ki a bronzajtót s üvegen szemléltük a vallásos kegyeletnek e szent emlékét. Ezért hivják e templomot San Pietro in Vincoli-nak. A sekrestyében a bilincs mintájára készített acél óraláncot lehetett venni 1 líráért. Néhányan közülünk vásároltak, miután a szerzetes azokat az ereklyéhez érintette. Mikor a világhírű szoborműről és a szent ereklyéről nevezetes templomot elhagytuk, osztályfőnökünk észrevette rajtunk, hogy már majdnem elcsüggedtünk a fáradság miatt, azért minden kitérő nélkül egyenesen hazafelé vezetett bennünket. Épen villamosra akartunk ülni, midőn a szemfüles Béla barátunk lelkendezve kiáltotta : „Nini, magyar vendéglő, tanár úr kérem, menjünk be !" Mindnyájan megörültünk nem annyira a vendéglőnek, mint inkább a magyar fölirásnak. Osztályfőnökünk szívesen ráállott s nagy diadallal és „Jó napot!" köszöntéssel benyitottunk a magyar vendéglőbe. Egy mosolygó arcú, éltesebb öreg úr viszonozta köszöntésünket jóizü magyar barátsággal s kijelentette, hogy ő a vendéglős s már 20 éve Rómában tartózkodik. Egyszerre otthon éreztük magunkat, különösen midőn a jó bácsi megígérte, hogy ugyan a nagypéntek miatt böjti, de pompás magyar ebédet készíttet a számunkra. Vidáman letelepedtünk a magyar stilusu asztal körül és nem sok várakozás után a paprikás halászlé gőzölgött az asztalon, utána pedig kedvelt nemzeti eledelünk : a tejfölös-túrós molnárcsusza. Hogy teljesen otthon érezzük magunkat, még a Budapesti Hirlapot is elénk tette. Olyan derült hangulatban voltunk, hogy a szomszéd asztalnál ülő úr nem vette le rólunk a szemét s néha-néha tréfáinkon elmosolyogta magát. Mindjárt gondoltuk, hogy honfitársunk, azért távozásunkkor magya-