Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1907

17 biztosabb alapot a megértésnek és kitűnik a népek egymásra való hatása is (I. 78., 79.). írónk ezen elvnek következetesen meg is felel. Valahányszor egy-egy újabb földterület lesz a történelem szintere, kimerítő földrajzát adja a helynek. Ezután a kor történetének forrásait sorolja fel, a politikai történet tárgyalása után pedig a népek vallásával, szokásaival, kormányzatával, szellemi és anyagi műveltségével ismertet meg. Kultúrtörténeti részletei ugyan itt-ott aránytalanul rövidek, de pl. a görög művészetekről (I. 533—550.), a görög és római irodalomról (I. 551—594. és II. 701—717.), az ó-keresztény irodalomról (II. 906—930.) szóló részei teljesen kielégítők. Szerkesztésében az epizódok halmozásán kívül az a legnagyobb hibája, hogy nem igen tudja a dolgokat, a helyzeteket kiélezni, markánsan elhatárolni és így sokszor tájékozatlanul hagy ítéletei, felfogása tekintetében.

1 Forrásairól szóltunkban említettük, hogy Mózes könyveit mily kiváló történeti forrásműveknek tartja. A Szentírás ezen nagy tekintélye alapján a történelmi részt a zsidók történetével kezdi. Ez a theologikus, szinte dogmatikus felfogása különösen a vízözön általános volta felől alkotott meggyőződésében látszik. Ki-kitör belőle az apologeta is,

2 de még inkább a moralista.

3 Rámutat a görögök vallásának az alvilági ismeretekben kiáltóan mutatkozó hiányosságára. Politikai felfogása tekintetében nem barátja a görög értelemben vett demokráciának (I. 521.), sem az arisztokrata osztályuralomnak (I. 545.); a köztársaságot sem kedveli, legfőbb hibájának 1 Jó példa erre könyvében Crassus és Pompeius viszonya. II. 594. 1. Ilyes még II. 34. 1. 2 Mikor ahhoz a jelenethez ér, hogy Nagy Sándor a tenger apályakor vezette katonáit Phaselis városba, felemlíti Flavius Josephust, aki e jelenetet a zsidóknak a Vöröstengeren való átvonulásához hasonlítja, de rögtön megszólaltatja Strabót (Geogr. I. 14.), aki szerint kötözködésig vizben jártak a görögök és Plutarchost meg Arrianust, kik ezt a phaselisi esetet nem tartják csodának. 3 Cato Uticensis öngyilkosságának (II. 632—34.), Caesar meggyilkoltatásának (II. 642.) felemlítésénél. Nem feledkezik meg arról sem, hogy a földi paradicsom elveszítésénél rá ne utaljon a mennyei paradicsom keresésére (I. 112.); ahol alkalma nyilik, másutt sem mulasztja el, hogy moralista vagy dogmatikus magyarázatokat ne fűzzön elbeszélésébe (Pl. I. 118—22. és 150.) 4