Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1898

— 27 — hoz. Azonban az, kinek elméjében a szent hit ragyogó fénye világított és kinek szívét ugyanazon szent hit heve lángolta be, Erzsébet királyné nem elégedhetett meg a puszta külsó' gyászpompával. Mert Isten előtt, a ki a szíveket vizsgálja s a ki előtt mindnyájan mintha üvegből volnánk, oly átlátszók vagyunk, a külső gyász magában semmit sem ér és a legpompásabb koszorú, gyászruha, szalag vagy egyéb jószág egy mákszemnyit sem könnyíthet a szegény halott lelkén. Áldozat, jócselekedetek és imádság ugyanis azon eszközök, melyekkel igaz szeretetünket a megholtak iránt kimutathatjuk, mert ezeket, mint már az ó-szövetségből tudjuk, a makkabeusok könyvbéből, elégtétel számba is elfogadja tőlünk az irgalmas Isten s megrövidíti értök kedves elhunytunk le nem rótt ideiglenes büntetéseit. S a mi boldogult királynénk így szeretett, tettel, szívvel, nemcsak külsőséggel. Imazsámolyra borulva beborítá vonagló arczát gyászfátyolával s térdelve imára kulcsolá kezeit és 7—8 perczig tartó fohászkodásba merült Deák Ferenez lelki üdvéért. íme így gyakorolja Magyarország koronás királynéja, a monarchia első hölgye a nagy hazafi, de mégis csak egyszerű polgár holtteste előtt térdre borulva, áliitatos imába merülve a lelki irgalmasság hetedik cselekedetét: élőkért és holtakért imádkozni. Igen, mert mint a Szentlélek Úristen biztosít bennünket : «Szent és üdvösséges gondolat a megholtakért imádkozni, hogy bűneiktől feloldoztassanak.» (Makkabeus II. 12, 46.) Es ime most már nekünk kell a szeretet adóját iránta leróni: érette imádkozni, a ki elköltözött a földi lények sorából ... Idegenben halt meg, nem ide haza, mint Magyarországot szerette nevezni. Idegen földön gyilkos kezek oltották ki szentségtörőleg e drága életet, ölték meg e nemes lényt távol övéitől, szeretteitől, őt, ki minden ember előtt kétszeresen szent és sértetlen volt : mert fölkent személy és e mellett sokat, nagyon sokat szenvedett gyönge nő volt. Országokat, de különösen édes magyar hazánkat gyász, mélységes gyász borít, gyászolnak a népek ; a nem rég melegen érző, hőn dobogó, de most már kihűlt, átdöfött nemes szív közeledik utolsó nyugvóhelyére. A harangok ércznyelvei megszólaltak és zúgnak, szomorúan, fájdalmasan zúgnak . . . De a fájdalom