Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1898

— 24 — / kedves költeménye hirdeti áldott nevét. Ischl mellett pl. az Eg királynőjének, a B. Szűznek szobrát a következő sorok ékesítik, melyeket Erzsébet királyné szerzett: Terjeszd ki áldó karodat, — Halld az erdő szavát, — Terjeszd e völgyi lak felé, Mely bizva néz reád : Oh áldd meg ezt a kis zugolyt, S mig dúlnak kíinn a vészek, A te kegyelmed rá mosolyg, S boldog nyugodt a fészek. A magyar «császárné» nem hiában tanulta oly hévvel édes hazánk zengzetes nyelvét, mert az 1866-iki «magyar tanórák» után már a következő évben, 1867-ben felvirradt ama nagy, ama boldog nap junius 8-ika, melyen az addigi Erzsébet császárnét a magyarok királynéjává koronázták. E koronázással a magyar nemzet egy új kincscsel lőn gazdagabbá, törvényeiben foglalt igazai mellé megnyervén egy melegen érző, értünk hőn dobogó királynénak szivét. Mint már emiitettem, abban, hogy a királykoronázás messze kiható nagy történeti ténye megtörtént, boldogult lelkes királynénk jó szivének irántunk, magyarok iránt táplált szeretetének nem csekély része van. Az lévén feladatom ez ünnepélyes órában, hogy a nagy királyné emlékezetéről szóljak, nem tehetem, hogy e különös fontosságú tényt ismételten ki ne emeljem, mert hogy mi volt Erzsébet királyné nemzetünk történetében : feljegyzik majdan a törlénetbuvárok. En csak azt tudom, hogy nem volt még királyné, a ki iránt oly osztatlanul lelkesedett volna a nemzet, nem volt királyné hozzá hasonló, a ki midőn gondosan kerülte, hogy a napi politika változó köznapi ügyeitől távol tartsa magát, mégis megvalósította a legáldásosabb politikai ideált: a nemzet és az uralkodóház kibékülését, azt a szent harmóniát, egyetértést, bizalmat, mely nélkül sem földi sem égi áldás nem lehet a szegény magyar hazán, csak félreértés, fájdalom, panasz és keserűség . . . Ez örökké* emlékezetes koronázás történetéből csak néhány mozzanatot akarok megemlíteni, azokat, a melyekből Erzsébet