Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1892

— 33 — A görögök másvilága. (95. sz.) Foglaljuk össze, hogy az egyes mondatrészek milyen beszédrészek, vagy a mi egjre megy, az egyes beszédrészekböl milyen mondatrészek lehetnek. Ez összefoglalás legnagyobbrészt ismétlés, de közben-közben egy-két ujabb dolog is előkerül. Tapasztalhattuk már s ezen olvasmányokban is tapasztalhatjuk, hogy a mondatnak állítmánya mindig ige-beszédrész; mely vagy nyilván, külön szóval meg van nevezve, vagy pedig nyilván, külön szóval nincsen megnevezve, de könnyen odagondolható. Az állítmány az alannyal megegyezik személyben és számban. „Én és te elmegyünk sétálni." Az állítmány többes számban van, mert az alany több; első személyben van, pedig van 2. személyü alany is. A fönnebbi szabály szerint ilyenkor az állítmányt első személybe is kellene tennünk, meg 2. személybe is. De ezt nem tesszük, hanem, ha első és második személyü alanyok együtt fordulnak elő a mondatban, ez esetben az állítmányt többes számba tesszük, személyben pedig az első személyü alanyhoz igazodik az állítmány, tehát első személybe kerül. „Te és öcsém kimentek sétálni." Itt 2. és 1. személyü alanyok fordulnak elő. Ez esetben az állítmány többes számba kerül és a 2. személybe. „Én, te és öcsém szorgalmasan tanulunk." Itt 1., 2. és 3. személyü alanyok fordulnak elő. Ez esetben az állítmány többes számba kerül (miért?) és első személybe. Ha többséget jelentő számnév az alany, az állítmány egyes számba kerül. (Pl. Ezer küzd száz ellen.) Az alany ugyanis, habár többet jelent, egyes számban van, az állítmány pedig nem a jelentéssel egyezik, hanem a szó alakjával; a szó alakján pedig nincsen meg a k többesrag; tehát az állítmány nem kerül többes számba — hanem egyes számba. (Én és te elmegyünk sétálni" stb. mondatokban sincs az alanynak többes számú alakja, mégis többes számba tettük az állítmányt! Itt már nem a szó alakjával egyeztettük meg az állítmányt!? Az igaz, hogy az alanyok nem állanak többes 3