Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1886

— 6 -csétlenségökben rosszakaratuakká lettek 3). Zaklatták az élőket, betegségeket bocsátottak rájok, pusztították terméseiket; ijesztegették az élőket vészthozó megjelenéseikkel; és mindezt csak azért, hogy figyelmeztessék az élőket elmulasztott kötelességökre, a temetésre (V. ö. Fustel de Coulanges: Az ókori község. Ford. Bartal Antal.) Az e hitök mellett tanúskodó költők, államférfiak és szónokok közöl Cicerót akarom csak említeni, a ki szokásos eloquentiával a legerősebb meggyőződés hangján igy szól: „Ego vestros patres, P. Scipio, tuqne C. Laeli, viros clarissimos mihique amicissimos, vivere arbitror et eam quidem vitám, quae est sola vita nominanda: Nam dum sumus inclusi in his compagibus corporis, munere quodam necessitatis et gravi opere perfungimur : est enim animus caelestis ex altissimo domicilio depressus et quasi demersus in terram, locum divinae naturae aeternitatique contrarium. Sed credo deos immortales sparsisse animos in corpora humana, ut essent, qui terras tuerentur quique caelestium ordinem contemplantes imitarentur eum vitae modo atque constantia." (De seneetnte 21. fej.) Másutt (Tusc. I. 13.) pedig: „Ut deos esse natura opinamur: sie permanere animos arbitramur con sensu nationum omnium." Az el nem temetettek szerencsétlenségét pedig elég élénk színekkel ecseteli Palinurus e könyörgése (Aen. YI. 365.): Eripe me his invicte malis, et tu mihi terram Iniice. (Y. ö. Hör. Od. I. 28; Yarro L. L. Y. 23.) A megholtak iránt mindenkiben élő, természetes kegyelet, tisztelet és szeretet, a megholtnak és a gyászoló családnak becsülete, a halottnak természetes joga a végtisztességhez, az erős hit a lélek halhatatlanságában, valamint ennek a temetés megtagagadása esetén boldogtalansága — voltak tehát az okok. melyek a végtisztesség nyújtására késztették a gyászolókat.