Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Pápa, 1885

— 12 — ket másképen „porusoknak" is nevezhetünk, igen vékony részei a sejtfalnak, melyek között relative igen erős léczek húzódnak, ezeknek megvastagodott része azonban nem a sejtüregbe nyúlik, hanem kifelé. Még bizonyosabbá teszi ezt a Flögel és Schleiden által használt eljárás, hogy ha vékony keresztmetszetet készítünk a Pinnulariából. Ezen a középső 1 ész sokkal erősebben fénytörőnek és solidabbnak látszik, mint a barázdák helye. Ilyenkor keresztmetszetben látjuk, hogy a barázda közepén legmélyebb, határfalai pedig ferdén haladnak a felület felé, de e közben mégegyszer tompaszög alatt megtörnek. Ezen tompaszög csúcsa a fölülről nézett pánczélnál, ennek széleivel mindkét oldalról párhuzamosan haladó vonalnak látszik. A barázda fenekén levő hárt}

7a igen finom, csak erős nagyítás és jól sikerült metszet mellett látható, a ferdén álló pánczél töredéken könnyebben észrevehető. A Pinnulariáknál a szélekről a középvonal felé siető barázdák nem érik el egészen a középvonalat, hanem a pánczél közepén meglehetős szélességű tért hagynak szabadon. Ez nem oly vastag ugyan mint a csomók, de nagyobb az ellenálló képessége mint a porusoké, mert a fluorsavban későbben oldódik fel. E téren keresztül húzódik a két középvonal a középcsomótól a végcsomók felé. Nézzük most e középvonalakat. Dippel ') véleménye szerint ezek is emelkedett részei a pánczélnak, mert legnagyobb világosságukat a tubus emelése alkalmával érik el. De Pfitzer ') azt állítja, hogy ezekre nem lehet alkalmazni a Welker-féle törvényt, mert itt nem barázdáról, vagy mélyedésről van szó, hanem egy igen vékony hasadékot kell felvennünk, mely a középcsomó közelében körülbelül merőlegesen hatja át a sejtfalat, azután mindig ferdébben és ferdébben megy, ') Dippel, Beiträge 9. I. '^Pfitzer i. in. 49. I.