Pápa és Vidéke, 41. évfolyam 1-48. sz. (1944)

1944-04-02 / 14. szám

Ismeretlen sorok váposunb küzdelmes múltjából Sok vihar tombolt városunk falai körül. Az ősök nagyszerű alkotásait történelmi orkánok rombolták. Nehéz és küzdelmes időket éltek városunk lakói. A Bakony ési a Kisalföld találkozópontján épült Pápa ezaréves múltja rendkívül sok viszontagságos és küzdelmes évet küzdött végig. A sok vérrel és szenvedéssel leggazdagabb idők! a törökhódoltság másfélszázados viharai között játszódtak le. Pápa százötvenéven keresztül a végvárak nehéz harcait élte. A környék, sőt a távolvidék magyar lakossága menedéket talált a megerősített falak között. A város körüli falvak lakatlanokká lettek. Templomromok és épületmaradványok hirdették a mult emlékeit. A hódoltság végére jellemző képet fest Vajda János, sok csatának hős magyar vitéze: »Babochay Ferenc veszprémi kapitány mellett lovas legény voltam. Gyakran kijártam a török ellen. Sokszor láttam az elpusztult falvak romjait. Ahol falvak voltak, most pusztákká váltak... A lakosok kik Pápán, kik Veszprémben, kik Tihanyban, kik pedig Nagyvázsonyban vették lakásukat. A lakosok néha kimentek a szőlők és földek munkálására. Sokszor a föld likaiban lappangtak a törököktől való féléim ükben.« A nyugati végek legmagyarabb végvára, Pápa a legszörnyűbb viharban kétszer hajolt meg rövid időre a félhold hódítása előtt. 1594-ben és 1683-ban török zászló lengett a pápai vár erődítményein. Kara Musztafa nagyvezér hordái elől elmenekül a város magyarsága. Mindenki életén kívül értékesebb holmiját is menteni próbálja. A szentéletű pálosperjel, Nagy Imre a Hosszú-utcában (ma Horthy Miklós Fő-utca) lévő kolostorának értékeit, az oklevelekkel együtt Bécsújhelyre küldi. E!őttünk fekszik az Országos Levéltárban őrzött elisntervénynek minden adata. Zöld színű ládában ezüstből készült, aranyozott pacifikálé, aranyozott, ezüst szentségtartó, négy drágakővel díszített, aranyozott ezüst kehely és paténa szerepel a biztonságba helyezett egyházi tárgyak között. Egy dotiozban a pálosrend, a dömölki bencés apátság különböző anyagi javait tárgyaló oklevelek nyertek elhelyezést. Három dobozban pedig Pápa és környékének elenyészett pálos iratai voltak. A sok kultúrtörténeti érték így elkerülte a vandál pusztítás borzalmait. Végtelenül kár és pótolhatatlan veszteség érte azonban a várost. Középkori oklevél anyaga, melyet Vasvárra küldött, sohasem került vissza hozzánk ... A másfélszázados törökhódoltság lehanyatlása utáni időknek rendkívül érdekes nyomait őrizték meg az anyakönyvek. Az ország egyik legrégibb anyakönyvét 1638. nov. 11. kezdettel városunk pálosai vezették. Sajnos, az 1674-ig terjedő sorok nem tartalmaznak adatokat a hódoltságra vonatkozólag. Annál érdekesebb azonban az egy évtizeddel később kezdett anyakönyv. Keresztelési adatai között 1687. április 9-i bejegyzéssel két török megkeresztelését találjuk. Egy ismeretlen török anya, aki a keresztségben Katalin nevet kapott, leányával együtt a szentség felvételével az Egyház tagjai közé lép. A leány a tüzérek védöszentjének, Borbálának nevét választja. A keresztszülő tisztségét városunk legelőkelőbbjei töltötték be. Bezerédy István, Somogyi Miklós, Jakasich Katalin, Sándor Érdemes megtekinteni a KIIRCZAGI műterem izléses fényképkirakatait. Mesteri munka és nem drágább! Kossuth L. u. 32- (ü postával szembon) Gyümölcsfák szakszerű kezelését vállalom Kolman Ferenc*. Jelentkezés Jókai Mór utca 31 sz. Lendva-féle fűszerüzletben. Zsuzsanna és Szakmáry Ilona voltak a keresztszülők. Meggyőződésünk szerint a keresztség felvételével nemcsak hitünk örök értékű tanainak követői, hanem a magyar váró-; hasznos polgárai lettek. Érdekességénél fogva nem hagyhatjuk megemlítés nélkül egy »budai török« (Turcus Budensis) és Katalin nevű szülők csecsemőjének megkeresztelését sem. A keresztségben Ferenc nevet kapott török csecsemő édesanyja magyar volt. Belőle is bizonyára jó magyar nevelődhetett. A nagyszerű múltból ismeretlen sorokat tártunk fel. A régi idők nemcsak érdekesek ismeretlenségük megszűnése után, hanem sok oktatást is nyújtanak. Hangosan beszélnek- viharban, szenvedésben állnitnk kell a vártát hittel és minden erőnkkel. A vérből és küzdelemből fakad a boldogabb és biztos jövendő Molnár István. Szovjet munkások a szovjet paradicsomról (K. K-) Berlin, a német birodalmi főváros északi részében hatalmas, ezer személyes tábort rendezett be a Német Munkaarcvonal, a szociális gondoskodásáról messze földön híres DAF keleti munkások és munkásnők részére. Nagy az izgalom éppen, mikor megérkezünk; közvetlen előttünk gördült be ugyanis néhány teherautó, kb. 80 menekülttel. Ezeknek a szerencsétleneknek a lakóhelye a német főharcvonal viszszavevése alkalmából újra szovjeturalom alá került. Ők - a vörös propaganda állításaival és a szovjet »felszabadítókról« szóló meséivel szemben inkább a német csapatokkal együtt odahagyták otthonukat, mintsem a zsidó politrukok és NKWD emnerek kezébe kerüljenek. Az öltözetük határozottan szegényesebb, mint a német paraszté; nagyon sokan valósággal rongyokba burkolva járnak. Dc szemükben nem villog a félelem lángja, mint az egy-két év előttiekében, hiszen ők hosszú tapasztalásból ismerik a német katonákat és a német közigazgatást és nem állanak a hitlerfasiszta vérszopó barbároicról szóló moszkvai rémmesék átkos hatása alatt. Nagyban hozzájárult az újonnan jöttek végső bizalmatlanságának letöréséhez az is^iogy közvetlen a táborbaérkezés után megmutogatták nekik az elhelyezést, a szellős, világos kis szobákat, a közös termeket, a gyermekkertet, általában a mintaszerű német szociális berendezkedést. Tolmács segítségével magunk is beszélgetésbe elegyedtünk velük s most megkíséreljük minden változtatás nélkül visszaadni azt, amit ott elmondottak nekünk: A. P., ötvenhatéves, asszony: lehetetlen csak úgy elmondani azt a sok-sokviszontagságot, amin átestünk. De figyeljen csak ide: az apámat, amikor a malmot kisajátították a szovjetek, ráadásul még meg is verték, s hogy ez nem tetszett neki, rögtön magukkal hurcolták. Azóta nyomaveszett. A férjemet a fehértengeri csatornához vitték kényszermunkára. Mindent, de mindent elvettek akkor tőlünk, úgy kirabolták a házunkat, hogy még az ablaktáblák sem maradtak meg nekünk. így ment ez, amíg a németek meg nem szabadítottak bennünket. S most, hogy a németek visszavonultak, mi is inkább velük jöttünk.« S. T., paraszt: »Mikor ellenkezni kezdtem a kisajátítókkal, közepes nagyságú tanyám volt, öt évi kényszermunkára ítéltek el. A fehértengeri csatornánál dolgoztam borzalmas hidegben naponta átlag 16, nem ritkán azonban 18 órát. A felvigyázók állandóan mögöttünk tartózkodtak. A legkisebb »renitenskedésre«, vagy már akkor is, ha valamelyikünk szemmelláthatólag kimerült, tarkó lövés volt az elintézés. Rabszolgák voltunk;; s a büntetésem öt évről nyolcra emelték ezek a kutyák! Aztán hazaengedtek, mint mezőgazdasági munkás és cipész tengettem életem. Mikor a német csapatok megszállták a mi környékünket is, újból kaptam egy kis tanyát. Most, hogy a szovjetek ismét fenyegetően közeledtek mifelénk, egy gondolatom volt csak: a menekülése A. B., negyven hároméves, K-oól: »Tudták, hogy aranyrubelokat dugtunk el, azért küldtek'feleségestől, gyerekestől szioériai kényszermunkára. Ott fát vágtunk és hasogattunk. A munkáltatók valósággal kéjelegtek kínzásunkban. Betegségek kínoztak bennünket, éhesek voltunk és szomjasak, de dolgozni kellett. És közben ütöttek, vertek, kínoztak és állandóan a legborzalmasabb halálnemekkel fenyegettek minket. Mikor végre hazatérhettünk, a feleségem pár napra rá belehalt Szibériában szerzett tüdőbajába. Hála Istennek, csak néhány hónapig kellett elviselnünk a szovjetek embertelen bánásmódját. 30 rubelt rejtettem el ugyanis ruhámban, oly módon, hogy még a legraffináltabb motozással sem tudták felfedezni. Ezzel a pénzzel megvesztegettem egy gépkocsivezetőt, aki ezért illetékes helyen megszerezte a szükséges papírokat, úgyhogy teljesen »jogszerűen« térhettünk vissza otthonunkba. De csöbörből-vödörbe jutottunk: odahaza sem ment sokkal jobban a sorunk, mint a messzi Szibériában. Csak akkor lett rend és nyugalom a környéken, mikor a németek bejöttek. Mikor vissza, kellett vonulniok, természetesen én is velők tartottam.« Befejezőül pajkos mosollyal ezt mondotta: »Elárulom Önnek, hogy aranyrubelt sikerült ide is átmentenem !« Oldalakon keresztül tudnók még idézni ezeket az emberi sorsokról szóló megrázó vallomásokat; és egyik borzaimasaob a másiknál. Egy szegény mezőgazdasági munkást, akinek nem sokkal több volt a vagyonkája) mint a templom egerének, csak azért üldöztek az állam ellenségeként, mert a szobájában egy bibliát találtak. A legtöbben spiclik és rágalmazók »jóvoltából« jutottak Szibériába vagy egyéb kényszermunkatáborokba; s most valamennyien boldogok, hogy a Német birodalomban lehetnek. Hitler gránátosai őket is védik a bolsevikik ellen ... Erdélyi képek dunántúli szemmel A cikkírót innen Dunántúlról a fölszabadulás után helyezték Erdélybe. Természetes, hogy a dunántúli ember ott is mindent dunántúli szemmel nézett. Két évi erdélyi szolgálat után a dunántúli sziv hazamozdult: a pápai tanítóképzőhöz kérte magát Most rövid képekben számol be erdélyi emlékeiről. Érdekesek ezek a képek és meggondolkoztatók; olvassuk figyelő és tanulnívagyó. magyar szívval. 1. Ünnep Apahidán Apahida körülbelül 2.000 lakosú község. Kolozsvártól 14 kilométerre. Köröskörül hegyek. Mellette a Szamos. Kolozsvártól elsőrendűen kövezett út vezet. Jó 60— 70-es tempóval rohan velünk a nagy katonai teherautó. Reggel 9 óra. Fönt a katonai kocsin 27 tanítónövendék', egy-két tanár. Mellettem fiúk beszélgetnek. A környező hegyek szépségét csodálják. A fiúk szinte az ország minden részéből. Ez itt Pruska a Dunántúlról, Tapolcáról. Ez itt Hlavács valahonnan a Felvidékről. Hallani kell szavát: mindjárt tudni; palóc. A legtöbbjük azért erre környéki. Vagy beljebb a hegyek közül. Székely. S most megyünk, hogy az apahidaiaknak elvigyük március örömét. A környező hegyek még havasak, de a falukba már beszökött a tavasz. Amerre elmegyünk zászlót lenget a friss tavaszi szél. Utoljára Miklós napkor jártunk itt. Akkor a Legfőbb Hadúr köszöntését és a Mikulás melegségét vittük. Most nemzeti érzéseinket tesszük az oltárra. A község ünneplőben. Már amennyire román község ünneplőben lehet. Zászlók mindenütt, de szegénység és piszok bőven. De ki látja március 15-én a piszkot? A zászlókat nézzük és furcsán megmelegedik a szívünk. Hány és hány Túladunai község van, ahol a zászlóknak tizedrésze sem leng. Itt minden házon zászló. Mindenütt! Van, aki hátsó lakó és a házaelőtti eperfára tette ki, de a zászló kint van. Láttam helyet, ahol esőcsatornába fektették a zászló nyelét és köveket raktak rá. Nem volt padláslyuk, hát idetette. De a zászló dicsőségesen leng. S a mi dicsőségünket hirdeti. Pedig itt a község túlnyomó része román. Ezt látjuk kérdezés nélkül is. Az ünnepség nehéz darócai, a jó reggelt köszönt »buna diminyácá«-k erről tanúskodnak. Igazi szomorúságában azonban akkor világlik ki a nehéz sorskérdések tömege, ha szóval is utánakérdezünk a látottaknak. — Mi van a kékre meszelt román házak, a nehéz darócok mögött. Nemcsak a közelmúlt, de évszázadok pora alatt. Totális háború van! R katona fegyverével, a polgár meg bajtársi szolgálattal küzd I A község lakosainak száma 2.000. S itt magyar ma csak 80. Ez is főleg idehelyezett csendőr, postás, jegyző, tanító, vasútas. őstermelő egyse! Gyerek? — Mint a rostán a lyuk, réten a fűszál. — 400. — Magyar 20. — S a románok mind ilyen nevüek: Kiss, Nagy, Oéczy, Korpádi, Kulcsár, Kocsis, Bognár. Persze így: Coiceriu, Korpodean, Bogneriun és Chocis. S ezek románok. Beszéltem egy Bognárral. Ügy beszél magyarul, mint én. De azt mondja, ő román. Miért? - kérdem. - Vállat von. — A legtöbb azonban már a magyar szót is elfelejtette. * A história tanítása pedig az, hogy ebben a községben 1700-ban még egyetlenegy román se volt. Csak magyarok. Mi az a hatalmas felszívó erő az egyik oldalon és mi a végzetes könnyelműség a másikon ? A szaporaság és meddőség minden bizonnyal. Itt ritka család, ahol 5—6 gyerek ne zsivajogna. — Nálunk Túladunán? — Az. Ormánság kihal. Tolna, Somogy, Baranya egykéje mind hírhedtebb lesz. — S a baj harapódzik. Terjed. — A mi születési statisztikánk 1880-ban még első Európában 44, s ma 20. A románoké 30. Az oroszoké 40. - Meggondolkoztató adatok. Minden 2 magyar gyerekre 3 román, 4 orosz! Ezeket látja s ezekre gondol a dunántúli magyar 1943. március idusán Erdélyben, Kolozsvártól 14 kilométerre. Fónay Tibor. Keresek a város belterületén 4, vagy 5 szobás azonnal beköltözhető lakást. Esetleg elcserélnem Széchényi u. 2 sz. alatti házamat megtelelő ingatlanra. Értekezni lehet vasainap d6után 3—5-ig Fő-ulca 15 szam alatt Dr. Horváth Károly fogorvosnál. Önről Is késsitek modern ferszereléssel és szakszerű munkával élethű fényképet.,. KOVÁCS IMRE FOTO-OPfiKA KTeT'm e Pápán, Kossuth Lajos-u. 22/a. szám alatt az udvarban. Saját érdekében ügyeljen a címre! A HSAÉU