Pápa és Vidéke, 38. évfolyam 1-52. sz. (1941)

1941-08-03 / 31. szám

XXXVIII. évfalvam, 3t. szán POLITINNI HETILAP. - MEGJELENIK MINDEN VNSIRNNP. — iw mi in^—•!•—— »I ' in i isi— « i inni i'ii —mnn——rn Felelős szerkesztő: Dr. BUDflY FERENC Pápa, 1941 augusztus 3., vasárnap ANZELM testvér j békés, mindenkit szerető szive csütörtö­kön éjjel n egy edtizenket tőkor utolsói dobbant. Szeméből kigördült egy könny­csepp, melyet lágyan letörölt egy erős barátkéz, utána arcán a szentek mo­solya fénylett és lelke makulátlan fehér­seggei elröpült az Örök Biiró elé, akit negyven évig hűségesen szolgált. Szűk cellájában, betegágya mellett térdepel­tek rendtársai', akik két héten át éjjel­nappal' szakadatlanul mellette virrasz­tottak és imádkoztak érte. Fáradhatat­lan lába rálépett arra az útra, melyről soha többé nem tér vissza. Halottan is keresztet "szorongató kezé nem nyúl többé alamizsnáért, hogy annál bősé­gesebben adjon rendje szegénységéből az ő leghívebb barátainak: a szegények­nek. 'Nem áll többé nagy kulcsaival gondjaira bizott őrhelyén, a barátok klastromának kapujában, de bebocsá­tásért kopogtat a mennyország kapu­ján. Nem térdepel csendes éjszakákon a Labernákulum előtt, de leborul az Is­ten trónja előtt örök .imádásra­Ki volt ez a termetében is kicsi, egyszerű kapunyitogató barát fráter, akinek örök némaságával, úgy érezzük, hogy valaki visszavonhatatlanul elment Pápáról, aki csak szeretni tudott és akit mindenki szeretett? Kicsiségében is nagy volt, mint em­ber és tökéletes, mint szerzetes. Alig van ember Pápán, aki ezt a lassan, de folyton mozgó kis barátot ne ismerte volna, aki ne nézett volna reá mélysé­ges tisztelettel, amint végig baktatott utcáinkon. Kiegyensúlyozott eleiének boldog mosolya békét sugárzott min­denki felé. Aki szóba állt vele, úgy érez­te, hogy valami varázs van ebben az emberben, ami leköt, de egyúttal fel JS emel. Ügy állt meg mindenki előtt szeré­nyen és alázatosan, hogy, nem volt ben­ne koldús lelkület, de nem volt benne fenhéjázás sem. Királyi lelkületet hor­dott a barátcsuha aiatt is. Tiszteletet felfelé és együttérzést, szeretetet lefelé. Idegen hangzású neve mellett is igaz magyar volt. Amikor huszonkét évvel ezelőtt cseh megszállók elfoglal­ták a Felvidéket, nem menekült, hanem dolgozott tovább, amig ki nem küllebbi­tették. Gimesi földön ringott bölcsője, melyet néha-néha megnézett, de melyre mindig visszavágyott, de úgy, hogy egy­szer az is a mienk legyen újra. Ott ült a rádió mellett és hallgatta a visszatért magyarok örömujjongását és bütykös ujjaival egy-egy könnycseppet törölt le, amikor a boldogság szemébe sajtolta azt. Élete mécsének kioltása előtt is a magyar hadseregért, Kormányzó Urun­kért imádkozott, hogy az édes magyar Hazát baj nie érje. Szerette azokat, — különösen azo­kat szerette, — akikhez az élet mostoha volt. Valaki azt mondta nem régen egy pápai gyűlésen, hogy a barátok úgy tud­nak kérni, hogy megtisztelve érzi magát, aki adhat nekik. Amikor ezt a kritikát kimondta, bizonyára Anzelm testvér le­begett szeme előtt. Mert ha valaha elő is fordult volna, hogy valamit a saját számára kért, az igen kevés lehetett. De kért az istenházáért és kért azoknak, akik soha üres kézzel nem távoztak a barátok kapuja elől. Éjjelenként kifosz­totta az éléstárat, hogy virradattól késő estig legyen mit adni azoknak, akik hoz­záfordulnak. Nincs pap, aki a lelkek üdvét job­ban szivén viselte volna, mint ő. Hogy a ferencesek temploma díszes ruhába öltözött és hogy szeretik a hivek e tem­plomot, abban neki is nagy része van. Mert őre volt ennek a templomnak is. Takarított, tisztogatott, díszített és készségesen a hivek szolgálatában állt. Amilyen békés volt élete, olyan bé­kés volt csendes elszenderedése iis. Meg­állunk egy pillanatra az élet robotos iramában és a távozó felé nézünk, aki­nek gazdag élet elmúlásával szegényeb­bek lettünk. A veszteség feletti fájdalom összeszorítja torkunkat és búcsúzni is alig tudunk. Menj békével, te tökéletes öreg szerzetes! A magyar rónák kalá­szának éltető magját most hordják a csűrökbe. A te életed is ilyen termő ka­lász. Termette a példát, a szeretetet. Az Úr begyűjtötte a te éiet-kalászod magját. Isten veled! ***** **** Kiss Ferenc felejthetetlen alakítása Pápán Kiss Ferenc nyújtott felejthetetlen alakítást kedden este azoknak, akik a nyárii hőségben is megnézték Begovic Miiián: Ki a harmadik c. háromfelvoná­sos színművét. Első izben szerepelt Kiss Ferenc Pápán. A magyar színját­szás büszkesége hatalmas, erőtől duz­zadó, csodás játéka magával ragadta a közönséget. Vad kitörései, a legdrá­maibb helyzetekben egv-egy odavetett szava, egy mindent elsöprő mozdulata, majd a legnagyobb lelki viharokban kö­zönyt mutatni tudó hangja, tomboló jókedve, a legmagasabb művészet volt, amit ma csak egyetlen magyar színész tud bemutatni: Kiss Ferenc. Köszön­jük a pápai közönség nevében Kiss Fe­rencnek, hogy eljött hozzánk és meg­mutatta ennek a városnak az igazi mű­vészetet. Partnere, Sándor Iza kiváló drámai] színésznő, aki megrázóan hozta elénk a féltékeny férj oktalan gyanújá­tól meggyötört, tiszta asszony szenV3dő alakját. A szobalány szerepében Molnár Gizike nyújtott ügyes alakítást. Ä Mezőgazdasági Szakiskola vasárnap délelőtt tartotta meg tanév­záró ünnepélyét. A Hiszekegy elének­lése után a miniszteri kiküldött nyitotta meg az ünnepséget, majd Koperniczky István igazgató számolt he az elmuit év eseményeiről. Az ifjúsági önképző­gazdakör tartotta meg ezután díszköz­gyűlését. Martonicz Lajos jegyző is­mertette a kör mul't évii munkáját, majd ugyanő pompás szabadelőadásban tárta a megjelentek elé, hogy mit jelent a szaktudás a gazda boldogulásának szem­pontjából. Az olajos növények ter­mesztéséről Pethő Ödön tartott igen fi­gyelemreméltó előadást. Németh Fe­renc és Vaderna 'Miklós hazafias ér­zéstői áthatott szavalata, az énekkar pompás éneke és a szavalókórus nagy­hatású szereplése után Toldii János bú­csúzott el az iskolától, mig Sági József az ittmaradottak nevében vett búcsút a távozóktól. A szakiskola évről-évre megtartott évzáró ünnepségei minden évben útnak eresztenek olyan magyar embereket, akik az iskolában nemcsak a magyar föld művelését, de a magyar föld izzó szeretetét, a 'legforróbb haza­szeretetet szívják magukba. Ezt viszik ki a magyar falvakba, ezt terjesztik és segítenek felépíteni a magyar jövőt. A generációs probléma egyik lét­kérd'se a mai magyar társadalomnak és a körülötte terjengő sötétség, félős tartózkodás, elhallgatni vágyás, vagy helytelen megítélés kötelességünkké te­szi, hogy beszéljünk róla, beszéljünk a katolicizmusunkból fakadó őszinte­séggel, tudván, hogy minden szavunk­ban és tettünkben Isten előtt járunk. Nézzük tehát ezt a kérdést »sub specie aeternitatis« az evangéliumból felénk sugárzó örök értékeszmények szemszögéből. Az emberi; élet folytonosságából kö­vetkezik, hogy mindig vannak öregek és fiatalok, emberek, akik már kaptak és emberek, akik még várnak valamit az élettől. E biológiai szükségszerűség adja meg egyúttal a generációs probléma örök aktualitását, mert a korkülönb­ség egyúttal vérmérsékleti különbséget its jelent, melyből kifolyólag öregek és fiatalok különböző intenzitással érzik koruk problémáinak fontosságát és kü­lönböző módszerekkel törnek azok meg­oldására. Az alapvető különbség tehát a gene­rációk között abban áll, hogy öregek és fiatalok más-más problémákat éreznek fontosaknak és más-más tempóban és módszerrel keresik a megoldást. Ez a különbség örök emberi sors. A gondviselés akarata szerint az emberi élet dinamikájának örök forrása. A külölnbsóg fokla persze koronként változik és itt érünk él tulajdonképpen ahhoz a ponthoz, ahol megmagyaráz­hatjuk, miért lép a generációs probléma ! ma különösen nagy súllyal elénk. Az emberiség életében periódiküsan térnek vissza azok a korok, amelyben az ember felismervén, vagy felismerni vélvén eddigi életének hibáit, új utat ke­res, új útra lép. Korfordulóknak szok­ták ezeket nevezni és közhely már han­goztatni, hogy a mi korunk is az. Vilá­gok dőltek össze az emberiség szellemi életében, megdönthetetlennek hitt té­telek cáfolódtak meg, régi] életformák megfakultak. Nem keli külön mondani, hogy az öregek és fiatalok közti különb­ség ilyen időkben mindig nagyobb s hogy a különbség ellentétté és szaka­dékká fokozódhat. Adva van egy nemzedék, amely egy legalább is kifelé boldog és konszolidált korba született bele s egy másik, amely­nek mindebből már semmi sem jutott, csak a problémák, amelyeket az előző kor nyugodt külszine alatt forrongó' erők pattantottak ki. Az első generáció a problémákat iákkor kapta, amikor megoldásukhoz már nincs elegendő energiája s min­den vágya, hogy régi boldogságából annyit mentsen, amennyit csak tud. A második viszont idegennek érzi az egész »régi: dicsőséget«, irreálisnak áz egész erre beállított gondolkodásmódot s minden erejével problémái megoldá­sára veti magát akkor is, ha ez a meg­oldás régi életformák, megszokott kere­tek lerombolását jelenti. A vázolt mélyreható változásból adódnak azok a panaszok, melyek mind­untalan hallatszanak mind a két fél ol­daláról. # Az ifjúság panaszkodik, hogy sem­mi megértést nem lát az öregek részéről, még jóindulatot sem, problémái megér­tésére, hogy nem részesül abban a meg­becsülésben, amelyet sok jó szándéká­nál fogva megérdemelne, lekezelik, netn veszik komolyan, számára fontos kér­désekben nélküle döntenek, igyekeznek megakadályozni, hogy még saját ügyei­ben is önállóan dönthessen, mert bizal­matlanok vele szemben, félnek tőle. Az öregek ezzel szemben gyanak­vással figyelik az ifjúság eszmevilágá­ban bizonyos problémák előtérbe nyo­mulását s ebből antiikeresztény irányok hatására következtetnek, nem értik az ifjúság' gyors és radikális megoldásra való törekvését, külső formák iránti ér­zékenységük megdöbben az ifjúság lé­nyegkeresésén, szerénység és szolgálat­készség hiányát emlegetik, tekintély­tiisztielet hanyatlását fájlalják. Persfce a mfegoldások között sok olyan van, amely a helyzetet még ront­ja. Két ilyent említek fel itt. Az egyik a legendák álláspontja. Ezek a struccpo­liitikusok úgy vélik a kérdést megoldani, hogy egyszerűen és kereken letagadják. Fennen hirdetik az ifjúság és az öregek összhangját, ha pedig olyant lát­nak, ami elméletükkel nem egyezik, fe­jüket jó mélyen bedugják a középutak és félmegoldások homályába s »utámink az özönvíz« kiáltással várják, hogy mi lesz. A másik »megoldás«, amely rend­szerint akkor jelentkezik, 'amikor az első lehetetlensége olyan világos lesz, hogy a vak lis látja, az erős kéz állás­pontja. Elnyomni az ellenkező véle­ményt, vagy rosszindulatú támadások­kal addig vinni kérdést, mig az ellenfél megunva a dolgot .legalább egyelőre visszavonul. Ezek elfelejtik, hogy az el­mélet sohasem prejudikálhat az életnek s ilyen megoldás mellett a kérdések nemhogy eltűnnének, de tovább irnek ARA 16 FILLÉR

Next

/
Thumbnails
Contents