Pápa és Vidéke, 30. évfolyam 1-53. sz. (1933)

1933-07-23 / 30. szám

2 PÁPA ÉS VIDÉKE 1933. jutius 16 Tekintse meg Őn is 9 Harczaghj fényképészeti műterem szenzációs fénykephiállítását Kossuih-utca 34. sz. alatt. A kiállítás egész nap nyitva van és megtekintése díjtalan. Nyitva augusztus 15-ig. 82S kezett el. Politikai ellentétek sem zavarják a testület belső életét. A különféle politikai felfogások nem ütköznek össze a testületen belül, aminek eredménye meg is látszik az eredményes munkán. (Végre egy testület, ahol nem politizálnak, ahol csak a egy cél: a kenyér, a biztos holnap.) Múlik az idő, már több mint egy órája beszélgetünk az iparosság dolgairól, búcsúzok. Mialatt kiérek az utcára, ahol lépten-nyomon találkozok munkanélküli iparosokkal, eszembe jut a gondolat, hogy jól választott az iparosság, amikor Hajnóczky Ferencet, fiatal kora ellenére az Ipartestület elnökének megválasztotta. Benne megvan mindaz, ami egy elnöknek kell: meleg szeretet, alkotnivágyás és fiatalos energia. Csendesek a csizmadia sátrak. Péntek van, az egyébként feltűnően csendes pápai utcákat felveri a vidéki kocsik zörgése és a falusiak hangos beszéde. Végig megyek a csizmadiák sátorutcáján ott lent a Győri-út elején. Üresek a sátrak, már hogy vevők nem igen tolakszanak. Csizma az van elég, és sátor is, csak az nincs, akinek a kedvéért kirakták a remekbekészült csizmaköiteményekeí. Beszédbe elegyedek néhány ismerős csizmadiával s kérdezem, hogy hány csizmát adtak el ? Az érdemes mester legyint egyet a kezével és elnéz valahova elrévülten. Nem érdemes kijönni ide a piacra — higyje el — csak szokásból csináljuk meg péntekenként a sátrat, hogy talán, hát ha . . . Ma még egy párat sem adtam el, pedig már 11 óra van, mutatja az öregtemplom toronyóráját. Hát mi az oka ennek a pangásnak, kérdezem tőle. Az ok, a rettenetes pénzhiány, amitől legtöbbet szenved a mi vevőtáborunk a parasztság. Amikor drága volt a búza, akkor megvették a csizmákat, most akijakarna is csizmát venni, nem tud, mert nincsen miből. Azután meg mindig kevesebb ember jár csizmában. A boltban vett cipők aránylag olcsóbbak, s hát inkább cipőben járnak még falun is. Pedig azért kérem különösen tél idején nincs párja a jó csizmának. Abba nem megy bele a sár, mint a divatos félcipőkbe, de a divat hódít, hiába küzdünk ellene. Pusztul a csizmadia ipar. Halálra van itélve ez az ipar, — mondja lehangoltan — akik még tartják magukat, azok a jó időkben összekuporgatott fillérekből élnek, de legtöbbünk adósságok tengerében hánykolódik. Megvettük néhány évvel ezelőtt a drága bőranyagot nagyban, — persze adósságra — közben az árak mindjobban estek, a forgalom erősen redukálódott, s az adósságok pedig a nyakunkon maradtak és megfojtással fenyegetnek. A perek lavinája szakadt ránk, pedig nem vagyunk mi szédelgő adósságcsinálók, csak nem bírjuk most kifizetni az adósságot. Alig keresünk annyit, hogy az életünket fentarthassuk, hát miből törlesszünk, miből ? Nem tudom mit hoz a jövő, de ha hamarosan nem változik a helyzet, elpusztul a pápai csizmadia iparosság. Már a fiainkat sem merjük ezen a pályán tanítani, mert nem ad megélhetést. Igaza van a csizmadiáknak — gondoltam helybenhagyólag — mikor lassan keresztül sétáltam a sátorutcán. Alig néhány vevő ténfergett a sátrak között, s erősen alkudott a kiválasztott csizmára. Tehette, hiszen ha ebben a sátorban nem adják oda, át megy a másikba, a harmadikba, a tizedikbe, egyikben biztosan meg tud alkudni, mert kell a pénz, nagyon kell a pénz, az a könnyen guruló pengő, melyből olyan kevés van. Nem akar senki háziúr lenni. Nem csak a csizmadiáknál ilyen nagy a panasz, hanem az építőiparosoknál is. Ebben a szakmában van a legtöbb munkanélküli Pápán. Az építési kedv örvendetes fellendülése után (mikor a Tókertben százszámra készültek a házak) döbbenetes visszaesés következett be. Szinte senkisem építtet házat, még a javításokat is elvégzik maguk a háztulajdonosok, nehogy arra is pénzt kelljen adni. Legjobban mutatja a szörnyű krízist ezen a téren az a körülmény, hogy még nyáron is százak és százak vannak munkanélkül és sétálnak tétlenül a városban. Pedig most van a főszezon, máskor ebben az időszakban volt a legtöbb munka és már korán reggel szólt a dal, a jókedvű dudorászás a kőmives álványokról az ég felé. Most a Főtér hűvösén néznek sötéten, s várnak egyre fáradtabb reménnyel munkára, dologra és keresetre, de hiába várnak, hiába hiába. Nincs pénz, mely az ingatlanokban igyekezne stabilizálódni, nincs vállalkozó kedv, vagy jobban mondva a vállalkozáshoz kellő anyagi. Azután meg sokan is vannak. Vidékről is behúzódtak a városba, ahol néhány évvel ezelőtt még volt kereset és ha sok az eszkimó és kevés a fóka, akkor az eszkimó éhezni kénytelen. Nagy sérelmük a építőiparosoknak az is, hogy a sok kontár elhalássza előlük a munkát. Ezek olcsóbban dolgoznak, s az emberek inkább fizetnek kevesebbet, mint többet, mert nem nézik az eredményt, csak azt, hogy néhány fillért megtakaríthatnak. Köteteket lehetne írni az iparosok helyzetéről, panaszairól, kívánságokról, melyek mind reális alappal bírnak, de adjuk át a szót az Ipartestület ügyészének. Hogy látja a helyzetet az ügyész. Dr. Nagy György, az Ipartestület ügyésze is súlyosnak látja az iparosság helyzetét. Különösen az általunk is tárgyalt csizmadiáknak és az építőiparosoknak az élete és küzködése a legborzasztóbb. A vezetőség minden eszközt megragad, hogy az iparosságon segítsen, kívánságaikat a lehetőséghez képest teljesíti, bajaikra orvoslást keres, de — sajnos — a legnagyobb bajon, a gazdasági válságon nem tud a saját erejéből segíteni. Ez világjelenség, melyből csak közös akarattal lehet kikászolódni, s úgy érzi, hogy a világ vezetőembereinek cselekvését is ez a törekvés irányítja az újabb időkben. Addig is, míg a helyzet nem változik: a testület fiatal elnökével együtt minden lehetőt elkövetnek, hogy a nehéz sorban levő pápai iparosságot bajaikban segítsék és a szebb jövő felé vezessék, mert a pápai iparosság megérdemli, hogy szeretettel foglalkozzanak vele és megérdemel egy szebb jövőt, mely már nem várat sokáig magára. Dr. N. l. „World Jamboree 1933." Gödöllőn, a királyi parkban egy gyönyörű virágágy piros-fehér-zöld színekben pompázó virágai kiáltják világgá, hogy a világjamboree 1933ban hazánk e természeti szépségekben gazdag helyén lesz. Nemcsak e virágágy hirdeti a negyedik nagy cserkészvilágtábor közeledtét, hanem túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Gödöllő nevétől hangos az egész világsajtó. Perzsia, Sziria, Izland, Columbia, Kína, Korea stb. újságai napirenden tartják a gödöllői eseményeket. Japánban 19 újság naponként magyar cserkészhirekkel kedveskedik olvasóinak. Nagybritániában és az Egyesült Államokban 250 újság állandóan ismerteti a gödöllői előkészületeket. Szomszéd államainkban körülbelül negyven cserkészújság igyekszik lelkesedést, érdeklődést kelteni a gödöllői jamboree előkészületek iránt. Nehéz volna azonban minden nemzetet felsorolni, melynek lapjai a magyar cserkészeseményekkel foglalkoznak, hisz az öt világrész minden népét fel kellene sorolnunk. Ha más nem, hát az egész világ lankadatlan érdeklődése, készülődése is kell, hogy Gödöllőre irányítsa figyelmünket. Elkészült a cserkészország. Már úgyszólván csak teljesen jelentéktelen munkálatok várják az utolsó simítást. Gödöllő várja boldog, fiatal lakóit. A kétévi kitartó, fáradságos cserkészmunka meghozta gyümölcsét. Már a világ minden tájáról útra kelnek a nemzetek fiai, hogy a gödöllői cserkésztáborban két hétig boldog testvériességben élhessenek cserkészéletet. S mi magyarok, mi magyar cserkészek ölelő karokkal várjuk cserkészliliomos testvéreinket s alig várjuk a boldog pillanatot, mikor a cserkészremények nevében magyar szívünkre ölelhetjük a nagy világ cserkészfiait. Gödöllő! Mily varázsa van ma ennek a szónak. Magyar fiúk ezreinek legszebb álmaiban ez a név jelenik meg arany betűkkel. Egykor, az emberiségnek talán legszebb korában, a középkorban a lovagok ezrei varrták ruhájukra a piros keresztet s mentek lelkesedve az Ígéret szent földjére, hogy visszaszerezzék, a keresztény népek boldog tulajdonává tegyék azt a földet, melyet a Megváltó lábnyoma ért. Ma a magyar cserkészfiúk ezrei tűzik ki a szép cserkészliliomot, ma a magyar fiúk ezrei öltik magukra a szép cserkészruhát s mennek a magyar ígéret földjére, a királyi Gödöllőre, hogy idegen fiúk megértő, meleg cserkészszívén át a megcsonkított magyar föld reményeit, álmait újra egy lépéssel közelebb vigyék a megvalósuláshoz. Gödöllő azonban nemcsak a cserkészeket várja. El kell oda mennie mindenkinek, aki csak teheti. Szülők, vétkeztek gyermekeitek ellen, ha annak a húszezer külföldi és tízezer magyar cserkésznek boldogságát meg nem mutatjátok nekik. Ilyen nagy világesemények egész más tartalmat, egész más értelmet adhatnak életüknek. Elsősorban gyermekeinket vigyük Gödöllőre, hisz ő értük van a cserkészet, ő értük van a világtábor is. De menjenek a felnőttek is. Soha többet ily szép eseményeket nem láthatnak. Soha többet harmincezer cserkész felvonulását, boldogságát nem élvezhetik. A vezetőség hétköznapokon 50-60 ezer, vasár- és ünnepnapokon százezer látogatóra számít. Legyünk köztük mi is. Menjünk Gödöllőre. Nézzük meg harmincezer cserkészfiú cserkészboldogságát, l, ************************** Rendkívüli városi közgyűlés. — 1933. julius 20. — A csütörtökön tartott közgyűlés, melynek programmja látszólag száraz pontokból állott, alig 14 városi képviselő jelenlétében, 3 órakor kezdődött és a kánikula ellenére 7 órakor ért véget. A mult ülés jegyzökönyvének felolvasása után, a polgármester egy jelentést olvasott fel, mely kimerítően foglalkozott a város anyagi helyzetévei. A folyó év első felében a bevételek 401.827 P-t, a kiadások pedig. 368.144 P-t tesznek ki. A többlet tehát körülbelül 44.000 P. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a közadók behajtása, fokozottabb mértékben történik, másrészt pedig, hogy a polgármester a takarékosság elvét minden téren a legnagyobb körültekintéssel és céltudatossággal hajtja végre. Ha a polgárság amúgy is romlott anyagi helyzete a gazdasági válság folytán még nagyobb sebeket nem