Pápa és Vidéke, 21. évfolyam 1-52. sz. (1924)
1924-06-08 / 23. szám
aiíBNxetésI Arak: negyedévre 0060 kor., efyhónapra 60&0 kor. Sgyes szám ára darabonként 2000 kor. POLITIKAI HETILAP. Niegjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Liget-utca 42. Kiadóhivatal? Ker. Nemzeti Nyomda. Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. Küld el*Lelkedet...! Tévedés volna azt gondolni, hogy a modern ember vágyai lényegében mások, mint az elmúlt idők emberekéi. Megváltozhatnak az összetevők, mások lehetnek a törekvés nyiivánulásai, változhatik az a psychikai constellatio, az az alanyi fölvevő készülék, a lélek, melybe a súlyos problémák időnként belevetítődnek s az a módszer, mellyel a kérdésekre a feleleteket ragy táradsággal összeszerkesztjük, de a lényeg mindenkor ugyanaz marad s ha az emberi szív összes vágyainak húrját egy fogással megpendítjük, mindig egy melegen összecsengő-bongó hangot kapunk : élet, éiet, vita! Vi'am Te' poscimus omnes, életet kélünk Tőled mindnyájan — mondották a régiek s vájjon a huszadtk század gyermeke mit kiván? Életet kér a huszadik század gyermeke is. Tég«d sóhajt meg Wilde Oszkár, mikor azt mondja: „Élni: nincs ennél ritkább, a legtöbben csak létez ntk*. Élet, édes élet, te vagy a mi mindenünk! Te vagy az a titokzatos sphinx, mely felé valamenynyien törekszünk; mosolyogsz, de kemény kőből végy; ascod édes, de vérengző karmaid vannak, melyek között elvétünk; csábítóan vonzasz bennünket, de vad sivatagban állasz, hol az útakat csontok szegélyezik. Életi Gazdag, boldog, ragyogó életi Ezt óhajtja a modern ember.. Csakhogy míg azelőtt Istentől kérték, most nélküle akarják. Vitám Te poscimus omnes — mondották a régiek. Vita 1 Te poscimus omnes, élet, téged kérünk mindnyájan — mondja a modern kor fia. Ennek az izzó éleívágynak kielégítését a lánggal égő, ideges korunk gyermekeinek egy nem csekély része még mindig a technikai, anyagi kultúra egyoldalúan eredményes fejlődésétől várja. Tagadhatatlan, hogy a mode;n természettudomány meghódította a nagy- és kisvilágunk számos csodáit, új fölfődözéseket, találmányokat, világokat hozott fölszinre, mélyebb bepillantást nyújtott a világ és emberi életfolyam zúgó áradatába. Tudott ez a kultúra fenséges berendezéseket teremteni s a modern ember megreszket örömében, ha arra gondol például, hogy egykét pillanat alatt egy sürgönyt egyik világrészből a másikba, sőt az egész föld kőiül röpíthet; hogy kényelmes Pullmann- kocsikban ülve néhány nap alztt földrészeket köthet egybe s a legválogatottabb amerikai komforttal száguldhat végig Délamerika őserdein, Afrika sivatagjain, Szibéria hómezőin ; hogy Röntgen- sugaraival kérésziül világíthat egész csontrendszerén ; messzelátói-, nagyítóüvegeivel naponkint új, eladdig ismeretlen világokat tár az ámuló szemek elé — de nem szabad feledni azt sem, hogy mindezen nagyszer-ű berendezkedések magukban véve csak relatív értékűek, melyek egymagukban senkit sem boldogítanak, melyek egy tartalmas, boldog életet kényelme sebbé tehetnek ugyan, de egymaguk az életet sem tartalommal, sem boldogsággal eltölteni nem tudják. Mert mit használ, ha tökéletes közlekedési eszközeink vannak, de nincs mit közölnünk, ha nincsenek olyan értékeink, amelyek miatt tá volságokat rövidíteni érdemes? Mi értelme van annak, ha orvostudományunkkal nem tartalmas és értékes, hanem meddő és boldogtalan életnek tudjuk csak megőrizni a lelket ebben a mulandóság röpke éveit élő romlékony testben? Mi éitelme, ha jogállami alkotásainkkal csak oly jogokat tudunk védelmezni, melyekkel nincs mit körülbástyáznunk ? Benső érték, magasabbrangú életerő szaporodása nélkül a természet meghódí tott erői; az anódok, kathódok, gyorsvonatok, aeroplánok, biologia, kémia ugygn mit érnek ? Ha csak arra valók, hogy ideig-óráig az emberi nyomorúság fekélyeit takargassák, hogy patriarchális életmód fagjgyűgyertyás nyomora helyébe a modern városaink villanyfényes nyomorát állítsák, akkor ugyan — mondja meg nekem valaki — mivel viszik előbbre az emberi boldogulást? Pedig ki merné tagadni, hogy ez a szétszedett, dirib- darabra bontott, képletekbe vékonyított világ a belső kultúrát, a lelkek finomulását, a bol dogulás legközvetlenebb müvelését alig vitte előbbre csak valamivel is; a sokféle fölfedezés nagyszetü korszakában — mondja Foerster — bensőleg sok tekintetben csak szegényebbek lettünk. Intenzív, gazdag, virágzó élet nem forrásozhat a technika hegyrendszeréből; hisz erőink egy részét fogja csak !e, az élet súlypontját az értésbe csúsztatja s a sok tudástól csak egyoldalú, sivár, szegényes az élet. pe bizalommal menekülhetek- e aztán a modern világnézetek, különböző megoldásaiba és rendszereibe, hogy aztán ezek valamelyikének erejében vállalkozzam a gazdag, mély, boldog élet megteremtésére ? Mit nyerek vele, ha materialista, monista vagy szkeptikus prófétákra esküszöm, vagy ha a pantheizmus, deizmus, agnosticizmus, pesszimizmus vizenyőire evezek ki, süppedékein járok ? Mit nyerhet valójában az élet legmélyebb kérdései körül tapogatózó, vergődő, ide-oda kapkodó vigasztalan ember, ha aggódó kérdéseire épen ezektől várja a megnyugtató. biztos feleletet? Használhat-e az embernek, ha az Istent a világgal, oksági törvénnyel, világlélekkel, anyaggal, vagy egy titokzatos, személytelen végtelennel azonosíija; ha az észt a hittől, a hitet sz erkölcstől, a vallást az Istentől szakasztja el; ha hisz ugyan a fejlődés lörvényében, de olyan fejlődésében, melynek végső lépése legtöbbször a buta semmiségbe vezet? Nem is meggyőződések, nem megoldások ezek, hanem legföljebb föltevések, elintézetlenségek, megokolatlanságok, süp pedők, melyekbe — sajnos — igen sok ember belevész. Ezeken a nega tiv alapokon nem is lehet értelmes életet fölépíteni; hisz nincs itt cél, hivatás, nincs itt miért küzdeni, vergődni; itt igazán maga a vergődés, a bizonytalanság a cél. — Milyen különös is az, hogy korunk menynyire szereti az élet és élni akarás jelszavait hangoztatni és mekkora ellentmondás, midőn ugyanakkor elvben lemond az élet világnézetének kereséséről! Aki azonban nemcsak hangoztatni akarja az élet jelszavát, aki nem pusztán létezni, számot tenni akar, hanem aki bölcsen élni is akar, annak nem elegendők a szép gondolatok és bölcs mondások, a csak értést, tudást nyújtó különböző filo zófia rendszerek, annak kell egy minden vihart megállt erő, egy vi lágtengellyé kovácsolt rendszer, annak azt a filozofiát kell magáévá tenni, amely nemcsak érteni, tudni tanít, hanem az életbe, a gazdag, túláradó életbe vezet. Hagyjuk meg a filozófiának ezt az életbölcseségfcgalmát és akkor mindjárt elénk léphetnek a legnagyobb filozofusok, a legnagyobb életművészek: a keresztény szentek. Lehet valaki nagy tudós s élete mégis szegényes és silány s bár az emberiségnek nagy hasznára lehet tudományával, mégis az emberiségre legnagyobb haszon a gazdag, mély, hivő, boldog élet eleven megtestesüléseit látni. Krisztus Urunk kimondotta ezt: én vagyok az élet; jöttem, hogy életük legyen. Igen, a kereszténység e nyomokon halad; életet sürget és életet ad. Az életet harmonikusan ki a'akítani, bele tartalmat, örömet, boldogságot teremteni, ez a vágya, szilárd törekvése* Akinek ez sikerült, az lesz az ideálunk. — Csakhogy ez a szép élet nem formálódik a Pünkösd tüzes lelkének, a Szentléleknek közreműködése nélkül. Ez a nagy, alakító Lélek befogta magának Krisztus emberi lelkét, a legtöbb kegyelmet e léleknek adta s ráképesítette arra a nagy hivatására, hogy a második isteni személlyel egyesüljön. Krisztus lelkében égett a Szentlélek tűze; szavai, világossága, érzései, élete erejében ez a Lélek lépett elénk. Ha kérdezzük, hogy voltaképen mit akart, célzott ezzel a Szentlélek, azt kell felelnünk, hogy miután Krisztusban kialakította az isteni embert, most e minta szerint akar mindnyájunkat idomítani, tisztítani, emelni, lelkesíteni. El akar bennünket tölteni ajándékaival, ki akar emelni a sötétségből s a kételyből s a gondolatok vérszegény abstrakciói helyett életörömet, lendületet ad; megérezteti velünk erejét s megszeretteti szépségéti Húzassanak hát föl Pünkösd napján az ég zsilipéi, s a kegyelem árja emelje, vigye, ragadja a lelkeket a gazdag, intenziv élet partjai felé; / alakuljanak mindenekelőtt emberek, 1 kik lélekből élnek s az élet tavaszí áramára: „teremtődjék minden újjá és újjuljon meg a föld szine". A cserkészünnepély. Mosolygós, napsugaras ünnepe volt a pápai Várkertnek junius l-én. A Várkert virágos zöldjéből új virágok szökkentek, tavaszt, mosolyt, életet hirdetők s csodájukra járt az egész város. Igazi virágok, a beteg, hervadt Magyarország új, egészséges hajtásai, jövendőnknek boldogabb, magyarabb magyarságunknak hordozói. A várkerti vén fák bólogatva nézték az új virágcsodákat, mit akar ez a sok erős élet az öreg, fáradt fák tövében ? Üj életet a muló helyébe fiatal magyar tavaszt a ránk borúit téí helyett ? Nézték, nézték az új hajtásokat, a kis cserkészeket és egyszerre úgy érezték, hogy valami' új, ismeretlen szél markol ágaikba, megrázza mindazt, ami beteg, ami korhadt, végigsöpör a légkörön s íide, tiszta légáramot hoz a fertőzött, langyos helyébe. Az eljött sok-sok magyar apának, anyának szeme meg-megtelt könynyel a gyönyörűségtől, midőn látták, micsoda kincse is van még a ma gyarnak. Ezekre lehet még építeni, szabad tőlük sokat várni. Ahogy elléptek előttünk dübörgő léptekkel, kemény izmokkal, ahogy felcsendült a szavuk, a daluk, ahogy láttuk őket munkában, versenyben, úgy éreztük, nincs még vége a magyar történelemnek, lesznek még abban rózsás lapok, a magyar nagyságról űj legendák kelnek és sátort ver még egyszer a Duna-Tisza közén a boldogság. Csak szeretni kell ezt az erős magyar fiatalságot, nevelni erősítőbb hitre, igazabb tettre, mint amit mi kaptunk. Nevelni minden nemesnek;, szépnek szeretetére, Isten és a haza szeretétére. Ezt teszi a cserkészet : Erős akaratú, egész embereket, hazát tettel szerető magyarokat akar adni a hazának. Ezért nézzük, követjük minden lépésüket olyan féltő szeretettel. A várkerti szép ünnepségről a következőkben számolunk be: Az ünnepélyt a szentbenedekrendi főgimn. 159. sz. „Corvin Mátyás* és a Ref. Kollégium 227. sz. „Gróf Tisza István" cserkészcsapata rendezte. Imponáló volt a cserkész-