Pápa és Vidéke, 21. évfolyam 1-52. sz. (1924)
1924-01-27 / 4. szám
¥*APA ÉS ¥IOÉICE -^ Ji. min .1 . I I H. .I • "— musnak azt a ravasz fogását is, mely a társadalmak életét a gyomor kérdésére redukálja és a gazdasági létharcot akarja az élet egyetlen rugójaként feltüntetni. Az életet nemcsak gazdasági érdekek, hanem eszmék irányítják elsősorban, amelyek mint a történelem tanúskodik róla, sokszor gazdasági érdekek ellenére is utat törtek az érvényesülésre; hiszen ami jó, szép és nemes van ezen a világon, az mind az erkölcs szülötte. Nem kérünk tehát az olyan felvilágosodottságból, amely az ifjúság megmételyezésén kezdi s a nemzet legjobb erőinek megfertőzésével végzi. Mi sok mindent elvesztetünk a trianoni tragédia után anyagiak terén és a gazdasági életben, de amit így elvesztettünk vagy mos hibásan szervezünk, az még a jövőben pótolható és módosítható; de amit a lelkek formálásában, amit az ország képét átalakítani hivatott jövő nemzedék nevelésében elmulasztottunk vagy elhibáztunk, az többé már a jövőben sem pótolható. Fontos érdekek forognak itt szóban! Be kell látnunk tehát azt a sokaktól kevéssé értékelt igazságot, hogy népünk, nemzetünk kiművelésére még áldozatok árán is törekednünk kell, hogy a jogrend, tekintélytisztelet s kölcsönös megbecsülés és szeretet morálját ismét az őt megillető polcra kell helyeznünk, mert igazában csak erkölcsi kvalitásainak és szellemi erőinek kifejlesztése és növelése teszi a nemzetet egészségessé, naggyá, ellenállóképessé, boldoggá. Jelszavak és nemzeti elbizakodottság. A magyar nemzetnek a közéletében mindenkor bőségesen teremtek jelszavak és szállóigék, amelyek a hazafi reménykedés felkeltése és ébrentartása céljából keletkeztek. Érthető és megokolható ez a célzat; mert hiszen a magyar nemzetnek részben pártoskodó természeténél, részben pedig országa exponált földrajzi helyzeténél fogva sokszor kellett létének fenntartásáért élet-halál harcot vívnia a támadó idegen hatalom mai szemben és küzdelmei közepette, bizony, gyakran jutott szinte kétségbeejtően reménytelen helyzetekbe, amelyekben valóságos jótétemény volt reá nézve a biztató, reményt keltő szállóige. Azonban a szállóigéknek is, mint sok más nagy eszmének, az a sorsuk, hogy idővel köznapiakká váiva, üres frázisokká zsugorodnak össze és ezután már meddőségre vannak kárhoztatva, mert hatásaikban a reájok nehezedő közönynél fogva nem kelthetik fel a lelkekben azt az ihletet, amelynek a magasabb szárnyalású hazafi elmékben keletkezésüket köszöntetik; ennél fogva nem kisérik azokat oly cselekedetek sem, amelyek lehetővé tennék, hogy a nemzeti törekvések -a megvalósulás útjaira tereltetvén, azokon meg is maradhatnának. Megállapítható ugyanis, hogy a szállóigékben megnyilatkozó eszmék nálunk a legtöbb esetben csak szalmalángot gyújtanak, amely hamar fellobban, de csakhamar el is enyészik. Pedig hát ezeknek az eszméknek az lenne a hivatásuk, hogy őrökké égjenek, tüzeljenek és világítsanak. Az lenne a hivatásuk, hogy világítsák meg előttünk azokat az útakat, amelyeken országunk, nemzeti létünk fennmaradása biztosítható és hogy úgy a szellemi, mint reális alkotások terén kitartásra tüzeljék a lelkünket az oly munkákban, amelyek a nemzeti életet a stagnációtól és visszaeséstől megóva szakadatlanul előbbre vihetik. De megállapítható az is, hogy a szállóigék idővel üres frázisokká válva nemcsak hogy elvesztik felemelő hatásukat, hanem egyes generációkat könnyelmű elbizakodásra, ebből kifolyólag pedig önzés- vagy hiuságszülte páríoskodásra is vezetnek, ami a nemzeti veszedelmeknek a leggyakoribb forrása szokott lenni. A legelrettentőbb példa erre a múltban Mohács, a legújabban pedig a Károlyi Mihály politikai szereplése; mert a tatár pusztítás, a mohácsi vész és a Károlyiék politikai szerep lésével a legújabban beállott országpusztulás is nagyrészben a pártoskodással együtt járó könnyelműségnek és elbizakodásnak volt a gyászos következménye. Tehát mind e e három országos csapásra ráillenek Kisfaludy K. következő szavai: „Hajh, s ezt a visszavonás okozá mind, s [durva irigység! Egységünk törten, tör/e hanyatla erőnk. A sorvasztó lánc így készült árva hazánkra. Nem! nem az ellenség, önfia vágta sebét!" Mindezek dacára még ma is hall hatjuk a szállóigét, hogyi„Ejh, több is veszett Mohácsnál!" Hát bizony elég kár, hogy ilyen könnyű módon túltettük magunkat a mohácsi veszteségen. Mert ha azt, annak okait és következményeit szem előtt tartottuk volna, talán kikerülhettük volna a legújabb katasztrófális veszteségünket. Az idézett szállóige valamikor azt jelentette, hogy ha okulással, egyetértő és összetartó munkával helyre tudtuk hozni a mohácsi veszteséget, akkor ne essünk kétségbe ezután sem, amidőn nemzeti létünkért újabb küzdelem vár ránk. Ámde az okulás, egyetértés és összetartó munka követelményeiről gyakran megfeledkezünk, Ennek következménye aztán az az elbizakodás és könnyelműség, melyet országa ügyeiben a nemzet oly sokszor tanúsított és amelyet rendesen életbevágó érdekeinek feláldozásával kellett megfizetnie. Gondoljunk csak vissza p. o. a legutóbbi eseményekre. A háború megüzenése előtt a Berlinből megadott jelre mily erővel folyt az izgatás a szerajevói gyilkosság miatt, és mily lelkesedéssel éltette a háborút az ucca félrevezetett népe a katonabanda hangulatkeltő magyar nótái mellett! Még a háború folyása és rettentő következményei közben is csak ezt hallottuk minden oldalról: „Teljesen kizárt dolog, hogy mi legyünk a vesztesek". És gyáva kishitünek bélyegeztek mindenki!, aki a körülmények és a hadi szerencse megváltozásának eshetőségeit latolgatva, nem így gondolkozott. Az elbizakodók nem gondoltak a borzasztó következményekre. Most már aztán, összetörve, kesereghetünk megmérhetetlen nagy veszteségeink fölöit — az Isten tudja, meddig I (Folytatása következik.) Orgonaszentelés Marcaltőn. Szép ünnepség közt szentelte fel Varga Sándor plébános az elmúlt vasárnap a templom megújított or* gonáját, melyet a pécsi Angster orgonagyáros épített át légnyomatu rendszerrel. A tiz millió koronára rugó költség fele gróf Esterházy Sán dor kegyúr adománya, a másik feléhez hozzájárultak dr. Weszely Tibor ihászi, Szóld Manó ponyvádi földbirtokosok, a helybeli hivek és az amerikaiak. A szívhez szóló szentbeszédet P. Horváth Domonkos pápai szentferencrendi atya tartotta. A szentmiién Harsányi László kántortanító vezetésével Szentgyörgyi latin choralis miseénekeit adta elő az ifjúsági egylet énekkara. TA RCA. ••• Az olvasásról. *£ta és a Kath. Növédőegyesület irodalmi estélyén felolvasta Alszeghy Zsolt, az „Élet" szerkesztője. (Folytatás.) A szépirodalomhoz bennünket a szép élet után való vágyódásunk von. De mi az a szebb élet, amely után vágyódunk? A Marlitt és Bemiczkyné iegények divatja a leánylelkekben olyan szebb élet ábrándjának a meglétére vall, amelyben inságnáskörök külső pompája a színi apparátus; a Csathó regények, a Farkas Imre versek hadapród-romantikáját egy kis huszártisztes varázzsal vonják be: a szebb világ itt az a világ, amely nem ismer semmi gondot, ahová még a mindennapi táplálékot is úgy pottyantja a mesék fótündére. Szinte már külön műfajjá magasztosították az u. n. szórakoztatóirodalmat, amelynek Semmi más célja nincs, mint az olvasó lelkének egy, a valódi életétől messze eső világ útjaira való elkóboroltatása. Sőt az ujságiróesztétika sietett ennek az irodalomnak szociológiai megokolásával: mert ma, a tülekedő élet nehéz lüktetésében kell is az embernek valami innen elcsábító, lázas idegeit más irányban kielégítő olvasmány. Ez az irodalom tehát ugyanolyan jelentőségteljes, mint a — reggeli előtt felhajtott pohár viz, ebéd utáni alvás, stb. Nagyképűen azt szokták mondani: biológiai a hivatása ... Csakhogy éppen a biológia szempontjából káros a hatásuk: egyre nehezebbé teszik a meglévő életkörülmények kőzött való elhelyezkedést. Nagyjában érthetőbb az a rajongás, amellyel a szerelmes regényt és szerelmes verset fogadja a fiatalabb nemzedék: a maga szivének érzésáradatát érzi tudatosodni, szót talál arra, amit maga még el sem gondolt, de amit érzésének lángolásában jól esik vagy természetes elgondolnia. Úgy érzi, mintha a benne tüzet fogó érzés tisztázódna az olvasmánnyal. Ámde az az ember, aki túlságosan tele van érzéssel, rendesen nagyon is magát látja csupán a műalkotásban: még ha meg is vol benne az olvasás tudása, most teljesen elveszti azt. Vannak azonban könyvek, amelyek egyenesen az olvasás-képességet akarják elsenyveszteni közönségükben: azok a könyvek, anelyek nem az érzés, nem a gondolat világát, hanem az idegeket veszik célba témájukkal vagy legalább is meséjük bizonyos erőszakoltan kiszinezezett részeivel. Értékben a legalsóbb rangúak ezek között az erotikus könyvek, az érzékiséget csiklandozók: semmi, amit lelki gazdagodásnak mondhatnánk, nincs ezekben a termékekben, -— illatok bódítanak, de nem szemet is gyönyörködtető virágok illatával, hanem bürök és beléndek kábító szagával. Mi az a szebb világ, amit ezek adnak: a testiség örömei, a D'Annunziói II pieiere mámora, az az még ez sem, mert hiszen csak felfokozzák a legállatibb kéjvágyat, hogy így a józan egészség és társadalmi erkölcs korlátjai ellen lázítsanak. Hogy ezt a világot szépnek és értékesnek egészséges lélek nem találhatja, annak meggyőző erejű igazolása az erotikus problémák között vergődő Erdős Renée Nagy sikolya, a szerelem poharából habzsoló özvegynek, Toniának öngyilkossága és a nemesebb szerelem után vágyódó Ide Bondicunak kolostorbavonúlása. Erotikus irodalom nem a mai kor szülötte, — Zoltvány Irén érdekes tanulmánya a világirodalom egész fejlődéstörténetében végigkíséri, de igazi fejlődést mindig akkoi ért el, amikor egy-egy világtörténelmi korszak kiélte magát. Ez a kiélés, az eszmények értékvesztése vagy legalább is értékben való ingadozása magával hozza a próbálkozást arra, hogy az emberi természet mélyéről fakadó erkölcsi eszményeket is megdöntsék: és ez a célzat burjánoztatja fel az erotikus irodalmat. Ki olvasni tud és olvasni akar, az ai irodalmi pornográfiában nem gyönyörködhetik. (Folytatása következik.)