Pápa és Vidéke, 20. évfolyam 1-52. sz. (1923)

1923-09-09 / 36. szám

s mégis én nem tudtam teljesen magamat átadni az örömnek. Szüntelen az járt eszembe, hogy ez a nagy sokaság is kis szám azok mellett, akik hiányoznak. Pedig de szüksége lenne a magyar kisgazdának az okulásra, a tanulásra. Lassankint itt lesznek békebeli arányban a közterhek. A közszükségleti cikkek közül hány elhagyta már a buzaparítást. Az adósságmentes földekkel szemben megnőttek az igények, amik bizony nem is mindig a falu életmódjának a nívóját emelik. Hogy csak egyet említsek, faluhelyen mostanában gyakoribb a boros kocsi, mint gyermekkorunkban a gyümölcsös. Sokkal nagyobb mértékben mint valaha a gyümölcsért, hordják mostanában a borért az életet. Pedig attól a sokszor „csak néhány kiló"-tól hamar leszáll a hombárban a gabona s a torok majd akkor is megköveteli a leöntést, mikor majd nem lesz ilyen olcsó a bor. Nem egy ilyen, a falu nemesedését, gyarapodását egyáltalán nem szolgáló új igényről beszélhetnék, de hagyjuk ezt. A győri Falukiállítás gyönyörű eredménye kézzelfoghatóvá tette, mire képes a szorgalom karöltve a tudással. De ennek az eredménynek részeseivé kell, hogy legyenek a távolmaradottak is. Amit az ott megjelentek elérhettek, azt elérhetik hasonló tudással és szorgalommal mások is. Nem kell sokat bizonyítgatni, hogy a kisgazdának a helyzete nem egészen az, mint milor még háborús árakból úgyszólván békebeli fizetségeket kellett teljesíteni. Hamarosan benn lehetünk ismét egy olyan átmeneti időben, mint amilyen volt 67 után az az időszak, mikor a kisbirtok eladósodni kezdett, h* csak a kisgazda fokozott szorgalommal és tudással nem védi birtokát. Okolásra, tanulásra pedig hol találhatott volna meg* felelőbb alkalmat mint a győri kiállításon ? Ezért mondottuk, örültünk azoknak, akiket láttunk, szomorkodunk azokon, kik nem voltak ott. Ötmilliós adomány a bencés főgimnázium diákasztala Javára. Ritkán irtunk cikkünkhöz olyan folytatást, aminőt most van módunkban irni. A múlt számunkban hangot adtunk azon forró kívánságunknak, vajha társadalmunk megértené, a nehéz gazdasági viszonyok közepette mily végtelenül fontos a diáksegélyezés ügye. Még az említett cikk napvilágot sem látott, a forró kívánságból valóság lett. Mint értesülünk,Rada István veszprémi ptelátus-ka nanok a helybeli bencés főgimnázium diákasztala javára ötmillió koronát adományozott. Az adományozó főpap valaha az intézet tanítványa volt, aki fejedelmi ajándékával mutatta meg megható háláját egykori intézete iránt. Lelkes örömmel és mély meghatódottsággal regisztráljuk a hírt. Nagy az örömünk, mert a diáksegélyezés ügye összeforrt a lelkünkkel. A magyar kullúrélet égető követelménye, hogy minden adott erőt a maga szolgálatába állítson. Ez pedig ma csak úgy lehetséges, ha az egyes intézetek diáksegélyző intézményekkel rendelkeznek, amelyek tehetséges, de szegény tanulók iskoláztatásának súlyos gondját megosztják a szülőkkel, vagy teljesen átveszik tőlük. Csak így lesz fönntartható a nemzeti szempontból oly végtelenül fontos kultu rnivó-különbség a reánk fenekedő szomszédokkal szemben. Az adományozó főpapnak volt egy kikötése: az adományt nem szabad publikálni. Indiszkréciót kellett elkövetnünk, ekkora őrömről nem tudtunk hallgatni.. . Úgy érezzük, nekünk is kötelességünk, hogy meghatódva mondjuk a jóságos lelkű főpapnak : Isten fizesse meg 1 A francia bíboros. Az olasz fascisták és francia sovinisták Rómában a Villa Mediciben, a francia köztársaság meseszép római otthonában nagy ünnepélyt rendeztek. Meghívták az olasz francia barátság rokonérzelmü jóakaróit. Mint az ünnepély egy főattrakcióját, meghívtak egy Öreg francia bibornokot, ki hosszú római tartózkodása alatt rómaivá lett, de lelkében mégis francia maradt. Az agg egyházfejedelem csak azon föltétel alatt fogadta el a meghívást, hogy a programm folyamán ő is szóhoz jusson, A disz-estély rendezői el voltak ragadtatva, semmi sem volt rájuk nézve kecsegtetőbb, mint a nyolcvanéves kardinális fölszólalása érdekökben. A hír, hogy az öreg bíboros — ki már évek óta mint egy szent remete élt csendesen és vissza vonultságban — meg fog jelenni az ünnepélyen és még szónokolni is fog, nagy gyorsasággal terjedt el az örök városban. S az öreg kardinális csakugyan megjelent az ünnepélyen. Egy magas, előkelő megjelenésű aggastyán. Zajos óvációkban részesítették, zúgott a taps; a szónokokat beszédeik után megölelték, megcsókolták lelkesedésükben. Már későre járt az idő, mikor végre az öreg bíboros szólásra emelkedett. A lelkesedés elérte tetőpontját. Percekig nem jutott szóhoz. Végre megszólalt. Elsősorban mint a róm. kath. Egyház, a szeretet egyházának bibornoka tiltakozik a gyűlölet ellen, mely itt fiihangzott más nemzetek iránt. De mint francig, már épen el keli, hogy elitélje ezt a durva hangot, tiltakozó szavát kell, hogy érvényesítse azok ellen, kik itt, mint Franciaország reprezentánsai prédikálják a gyűlöletet. Azon Franciaország nevében, mely nagy korszakában mindig a Ioyalitás és nagylelkűség barátja v«lt. Azon bátor és nemeslelkü embereknek országa, kik a legyőzött ellenfélnek lovagiasan nyújtották jobbjukat. Franciaországot az tette nagygyá, hogy sohasem táplált gyűlöletet bárki ellen, hanem mindig gyorsan megbocsájtott és elfelejtette a sértést. Aki folyton gyűlöletet hirdet, az rossz hazafi, s Franciaországra nem hoz dicsőséget. Mint a szeretet egyházának bíborosa és a régi dicső Franciaország fia, melyeknek egyike sem ismer gyülötetet, nem érzi magát azonosnak azokkal, akik ebben a teremben a gyűlölet evangéliumát hirdetik. S azért újra visszavonul a magányba, hogy ott imádkozzék a világ megváltásáért a gyűlölet elfogultságából. Ezen szavak után büszke magatartással hagyta ef a síri csenbe merült termet. Beiratások a helybeli középiskolákban. A pápai középiskolákban szept. 1., 3. és 4. napjain voltak a rendes beiratások. A református kollégiumba beiratkozott eddig 530 növendék, a bencés gimnáziumba 348. A bencés főgimnázium érdekessége, hogy az idei évben reverendás tanuiói is lesznek. A Szent Ferencrend 7 növendéke ugyanis rendes tanulóként fogja látogatni az előadásokat. szükséges ruhadarabot, amit csak azért visel, mert nélküle nem járhat. Szentpáii azonban mégis csak kell, keli, ki tanítaná akkor hegedülni... De nem kell! Ki mondja, hogy tőle kell tanulnia! Hiszen nem tanár. Talán még lehetne fogadni tanárt, akinek megfizetnének, azután vége... De így, Szentpálit nem fizetheti. De miért nem ?... Csinál neki egy szép hímzett zsebkendőt s kvittek lesznek; nem lesz joga semmit sem követelni. Különben sem adott rá okot, hideg volt hozzá még mindig. Mondta is neki nem egyszer, a többiek is hallották : „Szentpáli maga, maga ... jó, hogy van, olyan, mint... hogy is mondjam, hogy ne bántsam, olyen... jó háziszamár... Tudja 1.. . Ha maga ..Nem, nem tudnék a felesége lenni. Miért is lennék. Először is: eleget voltam már falun, Szentpáli meg nehezen fog mozdulni onnan; másodszor: miért menjek őhozzá, mikor nekem Konkoly jobban tetszik (szellemes, ügyes udvarló) ; harmadszor: Szentpáli már most olyan, mint egy öreg férj. .. nyugodt, nem féltékeny; negyedszer: miért örül az én örömömnek, mikor ahhoz neki semmi köze... Eh 1 semmi, megcsinálom a zsebkendőt és elbocsájtom, menjen, legyen másnak a férje. Monogrammot is himzek bele. Nem, azt mégsem ... De annélkül meg igen üres, nem olyan értékes . .. így történt, hogy Ferenc napon Szentpáli szörnyű nagy álmélkodások közben, egy igen helyes, hímzett és „l" monogrammal ellátott selyemzsebkendőnek lett boldog tulajdonosa. Ez egyszer csoda esett, Szentpáli nem ivott vacsora után, pedig másnap ugyancsak faggatták a leányok : — Hányan voltatok Szentike? — Hordócskával fogyott, úgy-e? Szentpáli nem szólt semmit. Csodálkozott, hogy a leányok nem tudják, hogy ő bizony tegnap nem ivott, bár tegnap mámorosabb volt, mint bármikor, még vacsorázni is elfelejtett. Hajnalban ette meg odakészített sültjét, de már nem tudja, felvágta, rágta-e, vagy csak nyelte. A selyemkendőt szájához szorította, szemeit lehunyta és im akkor népesült be — édesen — először két év óta legénylakása Ildikó ott sürgött-forgott körülötte, érezte nedves ajakát... „Te édes, te drága ... tudtam . .. tudtam .. és úgy aludtak el egymást átkarolva . . . Mikor felébredt, igen éhes volt. A zsebkendő még mindig ajakán volt, megkapta, hamar eldugta, nehogy a kelő nap ellopjon valamit szivéből, illatából ... — Azt hiszitek, hogy én mást sem csinálok, mint iszom — szánja rá válaszra magát Szentpáli. — Te mondtad, te beszélted el duhajkodásodat — kacag fel Gabi, aki rögtön átértette Szentpáli állapotát. — Mondani, mondtam és meg is tettem, de tegnap nem ... Az a nap valahogyan egészen más volt, nem az én eddigi életemből való — és merően szegezte szemeit Ildikóra aki pedig ajkbiggyesztve fordította el fejét, jelezni akarva, hogy Szentpáliból megint a borocska beszél. Da hogy Szentpáli nem tágított, dacosan kapta fel fejét és éles hangon kiáltotta felé: — Pedig már észrevehette, menynyire untat engem, s ha volna egy kicsi önérzete, nem tolakodna be egy magát nem szívesen látó leány álmaiba a maga boros éjszakáinak, tivornyáinak elregélésével, hanem elkerülné még a földűnk határát is — villámlottak szemei a pillanatra meglepett Szentpálira. Szentpáli nem sokat teketóriázott, őszinte természetű lévén, nem is igen sértődött meg, hanem visszavágott: — Akkor ma tartjuk az utolsó hegedű-órát. (Folyt. k$v.)