Pápa és Vidéke, 16. évfolyam 1-222. sz. (1921)

1921-08-06 / 177. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1921 augusztus 6. képviselőkkel, hanem az egész ország közvéleményével. A külügyminiszter válaszában kijelenti, hogy tudomása van a baranyai nép sorsáról, arra kéri a nagyhatalmak képviselőit, hogy itt is gyakorolják az ellenőrzést, mint ahogyan az a románoknál történt. Lássunk tisztán. A magyar politika boszorkány konyháján megint főznek valamit. A sok szakács és kukta sürög-forog, terveket szőnek, kovácsolnak, hogy ezt a nyomorult országot még nagyobb bajba sodorják. Közben a pincérek és a feltálaló személyzet óriási bödönyökben hordja a piszkot, a szennyet, amivel ezt a maroknyi népet a dunaparti fényes palotában bemázolják és ugy állítják oda a dühtől tajtékzó ellenfeleink elé, mint valami bélpoklost, akitől mindenkinek tartózkodnia kell. Ezek az úgynevezett jogrend legények, kik befelé a fórumon és a hordó tetején szavalnak, kifelé pedig az ország hóhéraival pakliznak, a bécsi és pécsi hazaárulókkal szövetkeznek s titokban áruba bocsátják ezt a kis országrészt is, milyet a „nagylelkű* győzők nekünk meghagytak. Az aléltságában küzdő, nyomorban tengődő magyar nép látja ezt a pokoli játékot, de nem érti, nem tudja a kulissza mögötti ördögi tervek mozgató rugóit s ennek tervezőit, hogy micsoda gonosz szándék lappang még itt ezeknek az országrontó embereknek a lelkében .. . Tudjuk, kik azok, milyen célok felé törnek, útjaik hová vezetnek, mit akarnak, kikkel szövetkeznek és mi jámbor, bünt és hazaárulást megbocsájtó magyarok, még mindég tanácstalanok vagyunk a házunkat gyújtogató zsiványokkal szemben. Ha van jogrend, törvény és konszolidáció ebben a csonka országban, ám legyen erős és kérlelhetetlen azokkal szemben, kik zsibvásárra viszik ezt a nyomorult országot. Nyaktilót és akasztófát kell felállítani, ha kell minden utcasarkon, hogy az ócskái brigadérosok dög teste azon száradjon el, akik még ma is puccsokon és ujabb forradalmakon törik őrült koponyáikat. Aki nézi és figyeli az eseményeket és egy kicsit is belelát az események kohójába az észreveheti azt, hogy egy perfidjáték folyik és a politikai bitangok egymásnak nyújtanak baráti jobbot és válveregetve állapítják meg, hogy az egykor halálos ellenfelek most mind egy gyékényen árulnak s főzik mérgezett kotyvalékukat, hogy az ország és a keresztény politika útjába akadályokat guritsanak. A magyar nép tehát lásson tisztán és nyitott szemmel figyelje az ujabb eseményeket nehogy a dögtestre leselkedő varjuk éle« karmaikat a nemzet eleven húsába vághassák. Különös éber szemmel álljanak őrt az ébredé magyarok, keresztényszociálisták, becsületes uton haladé földmivesek, hatóság és mindazok, kik nyugalmat, békét, becsületes termelő munkát akarnak e sok keservet kiállt nemzetnek. Nézzünk, lássunk és figyeljünk s aztán, ha sor kerül rá acéllá keménykedjen a magyar ököl és irtsuk ki a belső bitangokat. Elnökjelöl

és a pártokban Huszár alelnök — Házelnök Botftlik József, vagy Gaál Gaszton Budapest, aug. 5. A gyűlés után ugy a keresztény, mint a kisgazda párti képviselők külön értekeztek. A keresztény pártban megállapodás történt, hogy a házelnökség betöltését átengedik a kisgazdáknak, de ragaszkodnak az alelnökséghez, melyre Huszár Károlyt jelölték. A kisgazdáknak két jelöltjük van: Bottlik József és Gaál Gaszton. Nagyobb részt Gaál Gaszton mellett foglalnak álást, de Bottliknak is több hive van. Olyan formán alakulnak ki a vélemények, hogy Bottlik legyen mégis az elnök. Az ugyanis az általános meggyőződés, hogy Bottlik ugy is csakhamar le fog mondani. Angol lordok a magyar jóvátétel ellen Csökkenteni kell a bizottságok botrányos nagy létszámát Pár is, aug. 5. Az angol felsőházban Newton lord interpellációt terjesztett elő és azt kérdezte a kormánytól, igaz-e, hogy jóvátételi bizottságot küldöttek Magyrrországba? Gyakorlatilag lehetetlen — úgymond — jóvátételt kérni olyan kis államtól, mint Magyarország, mely kétségbeesett erőfeszítéseket tesz, hogy egyáltalán valahogyan fönntarthassa magát. Nem emberséges dolog a jóvátétel költségeit viseltetni egy szerencsétlen, tönkretett országgál, de egyúttal céltalan dolog is. A szóló reméli, hogy az angol kormány mérsékeltebb lesz a többi szövetségesnél és a bizottságolt botrányos nagy létszámát csökkenteni fogja. TÁRCA. este. Irta : Fóthy Ernő. Éles sikoly hasította át a levegőt, mint walami diadalmas, dallamos madárhang önelragadtatásban. Enyhe szellő simogatta meg gyengéd, szerető, anyai kézzel gyermekeit: a virágokat és |alvó füveket. A kert sötét sarkában' pedig három nagy lombú terebélyes akácfa dugta össze fejét suttogva, mint őrködő öreg csőszök. A kíváncsi hold nagyon szeretett volna keresztülnézni rajtuk és látni, de ők egymáshoz eső lombköpenyükkel eltakartak mindent. Este volt, szép, holdvilágos este ... Ternyei becsukta a könyvet és belenézett a sárga villanykörtébe. Komor, hatalmas öreg ur volt. Szófukar, nehézkes, busmagyar. Mióta meghalt a felesége — lehet már vagy tiz éve — teljesen visszavonult mindenkitől önkéntes száműzetésbe s az emberek hónapokig nem látták hönnyü, sárga csézáját, amelyet kényes két szürkéje ragadott duhajon tova azelőtt majd mindennap délután. Az emberek nem láttak semmit, de sokat beszéltek... — Nagyon hirtelen halt meg az a fiatal asszony I — mondta az „Arany Kecske" kerekképü tulajdonosa, vasárnap délután, sörös összejöteteleken, bizalmas körben. — Már én csak azt mondom, hogy nagyon hirtelen halt meg. Tegnap még semmi baja, máma meg már kivan teritve. Nagyon gyorsan történt az! Pedig még csak 25 éves sem volt szegény. — Aztán az a temetés is nagyon csendes volt — tódította a szatócs a felvégről. — Már pedig a nagy uraknál nagy cécóval jár az ilyen. Láttam én már nem egyet . . . Én mindig azt mondom, emberek, hiba történt ott, valahol . . . Csakhogy hát a szegény ember ne ártsa magát az urak dolgába. — Hát már volt, ahogy volt — szólalt meg egy másik — de az is igaz, hogy kikapós egy fehérszemély lehetett szegény. Emlékeztek a Tar Gyula esetére? — Hiszen igy szokott ez lenni — vélte a korcsmáros — mikor 50 éves korában bolondul meg az ember. No de azért mégse kellett volna . . . Itt aztán rendszerint megakadt a beszélgetés és mindenki csendben fűzte azt magában tovább. Lehet, hogy mindenki egyet is gondolt. A gyorslábú, villámkezű gyanú óva tossá és titkolózóvá formálta át a becsületes arcokat és talán a bort is megizetlenitette egy kicsit. Persze ez nem tartott sokáig s az utóbbi években már csak nagy ritkán került róla szó. A feledés hulló sárga levelei betemették lassan a homályos és piszkos gödröt. ... Az öreg Ternyei aztán felemelte súlyos fejét és ránézett a szemközt függő képre. Tavaszos, könnyelmű nőalak virított le rá onnan a banális szinbágyodt keretből, feledhetetlen mély szemekkel és bíboros, dus ajakkai, mint valami kinyillott, kábitó illatú rózsa. Minden esíe itt ült és olvasott fekete kötésű, gyászos, vastag könyveket néha éjfélig; minden este kellett, hogy ránézze* arra a képre és minden este viasszá sápadt előtte az öreg Ternyei . . . azóta I — Nem élt azért teljesen elhagyatva az ódon úrilakban. Valaki itt volt még: megifjodott, régi emlék. Itt maradt a múltból. A leánya: Marietta. Marietta! . . . Az öreg ur bizonnyára jobban szerette volna komolya* és fájdalmasan Máriának hivni, vagy könynyedén Mariskának, de valami nem engedte. Marietta! Egy olyan gőgös márványfehér teremtésre gondolt e név kiejtésekor az ember, kihez nem illettek a szürke falak és a hatalmas komor termek. Még valakit hivtak igy e helyen valamikor: az anyját... És § volt az egyetlen gyermek: Marietta. — Az én lányóm Marietta — gondolta aztán Ternyei és levette meredt szemét a képről — az én vérem! Az enyém! Ne» olyan, nem szabad olyannak lennie, mint az ... az a másik ... Marietta ! Nem i« lehet!... Mert akkor.. . akkor... Ezen sohasem mert végigmenzi: Érezte: rettenetes lehetne! És enyhe, «kissé öntelt rángás elevenítette meg egy pillanatra kesert ráncokkal televésett arcát, mint mindig, minden este, ha gyermekére gondolt. Igen. Ugy látszott, hogy olyan a leány, mint az apja* Magábavonult, zárkózott, büszke és ner* kell neki senki és semmi. Lehet, hogy máj* egyszer, később jön idő, amikor... de ez ez még a határozatlan messziben rejtezett Tizenegyet kongatott a falióra.