Pápa és Vidéke, 15. évfolyam 1-113. sz. (1920)

1920-04-16 / 15. szám

1 XV. évfolyam. Pápa, 1920 április 30. 25. szám. PAPA TIDEKE POLITIKAI HETILAP s A PÁPAI KERESZTÉNY SZOCIÁLISTA PÁRT HIVATALOS LAPJA _„>—. + Megjelenik minden pénteken. a-— Előfizetési ár: Egész évre 50 K, fél évre 25 K, negyed évre 12-50 K. Egyes szám ára 1 korona. FELELŐS SZERKESZTŐ: BOKSAY ENDRE. Szerkesztőség: Tisztviselőtelep 20. szám. A kiadóhivatal vezetője: Tomor Vince (ker. szociálista pártlroda) Fő-tér. hova az előflzetíal éa hirdetési dijak kőldem'ők. Az eskütétel után. Ott a vár udvarán, az Isten szabad ege alatt szent esküvés történt. Harcban edzett, viharvert hadfiak esküdtek i hűséget a hazának, nemzetnek, Horthy Miklósnak és az Istennek. De mi úgy érezzük, hogy éz az eskü nemcsak azon egyenruhás magyarok esküje volt, hanem a szorongó lelkik, elzárt magyarságé is. Az egész nemzet imája és esküvése szállt az égbe és lehetetlen, hogy a magyarok Istene, ki ahnyi vészen át idáig vezetett bennünket, meg ne hallgatta volna. Hűséget esküdtünk a magyar nemzetnek, amelyhez annyian hűtlenek lettek, melyet Károlyi elárult, az internacionális zsidó eladott, az oláh kitosztott, mely megtépázva áll előttünk. Hűséget rebegtünk minden rögéhez, melyhez bennünket annyi bánat, annyi vér csatol. Soha fel nem bontható esküt tettünk Erdélyre, melynek szenve' dései boszuért kiáltanak, a Felföldre, mely soha magyarabb nem volt, mint ma. Hűséget rebegtünk multunkhoz, régi dicsőségünkhöz, nemzeti alkotmányunkhoz, melyről a gazok egy évvel ezelőtt azt mondták, hogy eltemettek. Megesküdtünk törvényesen megválasztott kormányzónkra, Horthy Miklósra, ki a halott nemzetet halálos álmából felrázta, ki nem sajnálta önmagát áldozatul hozni, mert egy nemzetért érdemes és fejet kockára tenni; mert ő volt az, aki magyar katonát ismét életre hivta, a magyar vitézséget lángra lobbantotta és hazát adott újra a magyarnak. Az ilyen vezér után ki ne menne szívesen. Megesküdtünk a hadsereggel, hogy fegyvereinket, muníciónkat soha el nem hagyjuk, hogy ellenségeinkkel soha, soha szóba nem állunk, hogy külső és belső ellenségeinkkel vitézül és bátran harcolunk. Éppen most van itt az ideje ennek; mert nemcsak az oláh,.a cseh a mi ellenségünk, hanem ellenségeink itt járnak közöttünk, kik várják ismét a vörös nap felkeltét, az új májust és dátumokat irnak ki életünknek. Csak várjanak, csak reméljenek! Százszor, ezerszer megbánta már a magyar, hogy a nag>' kábulás zavarában kiadta kezéből a fegyvert Ez többé nem történik. Ez az eskü megújul, mindannyiszor szentebb lesz, valahányszor a fegyvert meglátjuk. Többé nem ijed meg a magyar a harasztcsörgésre, sem ellenségei csatazajára, vagy sunyi készülődésére. Féljenek csak az izgatásoktól túlfűtött velejü emberek, akik még most is néhány elrejtett fegyverükben és töltényükben biznak, mert az új hadsereg nem vörös hadsereg. Ne örüljenek az ellenség táborában, még ha néha villámlásokat látnak is a politika légköri feszültségében, mert ebből a feszültségből is hatalmas lendítő erő lesz, mert a villám együtt jár a termékenyítő esővel és az istenharagja azokra csap le, akik ellenségei a magyarnak. A mult keservei, a jövő nagy céljai, az önfenntartás ösztöne megsokszorozza erőnket. Megesküdött a magyar hadsereg az Istenre, kit a magyar nemzet nevében letagadtak és hatalmát kétségbe vonták. A nemzet csak tőle várhatja feltámadását, mert ő maga is feltámadott. Csak az a hadsereg lehet győzelmes, melynek erős vára és legfőbb hadura maga az Isten. Mikor ezt az eskütételt végighallgattuk ék minden szavát magunkban megismételtük, 1 elfeledtük azt, hogy ez a hadsereg kicsiny, hogy nem olyan, mint a régi, de a gáncsoskodók minden kifogása ellenére is felemelt fővel tekinthetünk rá, mert ez a hadsereg vér a mi vérünkből; van benne életerő, mert viharban született. Lesz majd fényes is, nagy is, de először hinnünk kell benne és éreznünk, hogy mindnyájan közéjük tartozunk. És nem is csak ennyien vannak, hanem velük van minden magyar lélek és bármikor hajlandó köréjük állani. Fegyvere, muníciója annyi mindig lesz, hogy ellenségeit elnémíthatja. Féljenek tőle ellenségei, bízzanak benne a kicsinyhitűek. Ha csak ennyi és ilyen becsületes hadseregünk lett volna egy évvel s^előtt, hol lennénk most? Ez á hadsereg erő, mert van hazája, nemzete, jeles vezére és Istene. Mikor ezt a kis hadsereget láttuk, bizni kezdtünk jövönkben, hinni nemzeti erőnkben. Szent elhatározás fakadt lelkünkben, hogy ezt a hadsereget kifejlesztjük és egy dacos eltökélés: Erdélyt és a Felföldet pedig — de egy tapodtat sem Magyarországból — nem adjuk. Isten minket úgy segéljen! Fény és árnyék. Bizonyos titokzatos gyönyörérzés fogja el a lelket, amikor az április U-i katonai hűségesküre gondolunk. Felejthetetlen lesz a pillanat Pápán és az országban mindenfelé, ahol ez eskü a magyar haza, a magyar alkotmányra és Horthy Miklós kormányzóra elhangzott. Nagyszerű volt ez a históriai pillanat mindenfelé, ahol a nemzeti hadsereg a magyarok esküjét hangoztatta. Szem nem maradt szárazon - s a szivek hangosabban dobogtak. Meg volt a nagy ünnepnap, de a lelkünk még mindig ott időzik a reményteljes ifjú, magyar nemzeti hadseregnél. Magunk előtt látjuk azokat a sastollas, délceg magyar ifjúkat, meggyötört magyar fajunknak szinevirágát, akiknek hűséges magyar szivük, akiknek feszült izmaik a haza, a nemzet jövője iránt való bizakodást rejtik magukban. Amikor a gondokkal és megpróbáltatásokkal terhes napjainkban beszűrődő fény mellett boldogan időzünk, a napilapokban Korányi báró miniszter pénzügyi expozéját olvassuk. Kisérő beszédjének olvasása közben, bár a köztudatban levő dolgokról szól, mégis megdöbbenünk. S szivünk döbbenetes verése nem a büszke reménykedés, inkább a fájdalmas elfogódottság heves következése. „Egyesek vagyonukkal Ízléstelenül hivalkodnak." „Általános a nyomor; a szegények között a tüdővész nagy mértékben terjed, egyaránt a jobb ködökben is. A gyermekek satnyák." Ezek a szavak, ezek a gondolatok rajzanak, zsonganak, lüktetnek agyunkban s a szenvedés, a pusztulás hideg, fagyos simítása vonja végig lázas homlokunkat. Szemünkbe a könny szökik, de most nem az öröm, nem a büszke tudat meleg könnye, hanem a fájdalmában kesergő lélek önkénytelen könnyítése. A „forradalmak" juttattak ide bennünket. A bolsevista pusztítás, a „forradalmak" szerencsétlen pénzügyi politikája fokozták nyomorúságunkat. A Károlyi- és a bolsevita éra 17.000 millió adósságot hagyott. Az izgató agitátoroktól széjjelzüllesztett hadseregtől 1918-ban elhagyott hadianyag akkori értékben is maga 20.000 milliót jelent. És ma ott vagyunk, hogy „általános a nyomor, a szegények között nagy mértékben terjed a tüdövész, a gyermekek satnyák". Ezeket a gondterhes jelenségeket fontolóra kell vennünk. Az a nemzeti erő, mely képes volt újra talpra állani, képes volt lelkes,