Pápa és Vidéke, 15. évfolyam 1-113. sz. (1920)

1920-01-16 / 2. szám

1 XV. évfolyam. Pápa, 1920 április 30. 2 . szám. PÁPA VIDÉKE POLITIKAI HETILAP ea A PAPAI KERESZTÉNY SZOCIALISTA PÁRT HIVATALOS LAPJA -b Megjelenik minden pénteken. -<• Előfizetési ár: Égése évre 50 K, fél évre 25 K, negyed évre 12-50 K. Egyes szám ára 60 fillér. FŐSZERKESZTŐ: KECSKÉS LAJOS FELELŐS SZERKESZTŐ: BOKSAY ENDRE Szerkesztőség: Tisztviselőtelep 20. szám. A kiadóhivatal veietójc: Tomor Vince (ker. szociállsta pártlroda) Fő-tér. hava az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. Nyilt kérés a pápai r. kath. hívekhez éts Zsilavy Sándor tanító úrhoz! A pápai r. kath. plébánia ez idő szerinti lelkipásztora, a válságos napok még válságosabb óráiban híveimhez fordulok. Képviselőválasztás előtt állunk. Híveim tábcra két részre oszlott. A pártoskodás és szenvedély Uszköt dobott közénk, rombolással és pusztulással fenyegeti a négy hónap óta szép fejlődésnek indult és még nagyobb reményekkel kecsegtető, tervezett pápai egyházközséget. Lelki szemeimmel látom a pusztulást a lelki életben, templomban, társadalomban, iskolában, a plébános és hivők közti lelki kapcsolatban. Látom a testvérharcot, melyet előidéz táborunkban a képviselőválasztás és félek, hogy a keresztény lobogó, amelyet a keresztény egyesillés kibontott, a testvérharcban sárba kerül. Ismeren a választások és a pártoskodás káros hatásait a hitközségi életben. Nem egy virágzó egyházközség esett már a szenvedélyek áldozatául. Szépséghibák, félreértések, kellő tapintat és taktika hiánya a politikai életben mindig voltak és lesznek, mert emberek irányítják a politikát és nem angyalok. Ezekből azonban fegyvert kovácsolnunk nem szabad, amellyel kath. testvérek egymást gyilkolják. Azért szeretettel kérem híveimet, egyházközségünk, hitünk és városunk békéjének a megőrzéséért, a Krisztusi szeretetért: ne szakadjunk pártokra. Szeretettel kérem Zsilavy Sándor tanító urat, a lelkipásztor kéri a lelkigyermeket: lépjen vissza a jelöléstől. Tegye meg ezt egyházáért, papjáért és hitközségéért, ezek békéjéért 1! Hozzunk mindnyájan most az egyszer áldozatot Krisztusért hazánknak! A közel jövő talán meghozza számunkra is azt az időt, midőn a pápai kath. hívek, mint autonoinikus egyházközség a társadalmi és politikai életben döntő szerepet fog játszani. Akkor talán vezető szerepre jut a plébánia is, mely eddig, sajnos, az irányítás teréről évtizedek óta lekerült. Addig is, de most különösen, tegyük félre sérelmeinket. Békét akarok testvéreim és nem testvérharcot, mert a lelkek pásztora vagyok, még akkor is, ha a pártoskodás üszkét bennem keresték, vagy keresik. Az Ur Jézus szeretete legyen a jelzőtáblánk 11 Meisel József apát, pápai adminisztrátor. Avatás napja. Január 12-én a bencés főgimnázium visszament saját iskolaépületébe. Majd öt és fél esztendei távollét után ismét saját otthonában lehet. Hogy ez mit jelent, érzik a tanárok, tanulók és a szülők, kik gyermekeiket sokban nélkülözni látni voltak kénytelenek. Mert bármennyire szép és hálára kötelező a r. kath. elemi iskola vendéglátása, mely a főgimnáziumnak öt és fél éven keresztül hajlékot adott, helyiségeit vele testvéri szeretettel megosztotta, mégis természetes, hogy a főgimnázium nem találhatta meg benne mindazt, amire önmagának szüksége volt. A tanítás sem folyhatott a rendes mederben, hiányoztak a szertárak, nélkülözni kellett sok szemléltetést, azután meg hát nem nehéz helyzet-e az, amikor egy iskola két iskolának kell, hogy higiénikus, paedagógiai és adminisztrácionális igényeit kielégítse? De mindezek mellett egy öt és fél esztendős, emlékeiben keserűvé vált múlt s annak nyomában támadt gondolatok kapnak meg bennünket. Most, éppen azokban a válságos napokban, midőn egy nemzetnek alkalma van a kegyelemdöfésre szánt áldozat összes lelki kinjait világos öntudattal átérezni, amidőn egy, a nemzetek életének összes tragikumait a századok folyamán már átszenvedett nemzet, mely még mindig képes volt arra is,"hogy kilökje magából a keletről behurcolt fertőző kóranyagot s ezzel is mentse a Nyugatot, amidőn egy ilyen nemzet mégis ott állani kényszerül, hogy egészséges szervei mellett várnia kell szinte a halálos Ítéletet, mert egyedül áll és mert megértésre nem talált. A vén Európa mesterkélt gépezete csak kattog, pörög és pörög tovább, nem akar tudomást venni semmiről, nem akar fölismerni, méltányolni, sőt mellőz egy finom, nemes rugót, amelyet Európában a kulturállami életek között SzentIstván koronájának alapgondolata integrálisán képvisel. Épen ez alkalommal, amidőn megsanyargatott nemzetünk szorongó lelke nyugat felé fordul, meg kell állnunk egy pillanatra annál a napnál, amikor bencés főgimnáziumunk otthonába visszatérhetett. A bencésrend volt Pápán az első, mely 1914-ben, amidőn a világháború kitört, iskolaépületéből kivonult. Átadta önként, saját hazafias elhatározása folytán, hogy felajánlja a nemzet céljaira, hogy helyet adjon azoknak a hős magyar katonáknak, akik a hazáért, a nemzetért vérezvén, kerültek oda, hogy a becsület mezején ért sebesülésükre ott enyhülést, gyógyulást nyerhessenek. A szellem, a lélek művelése helyét a haza védelmében sebzett magyar test ápolása váltotta fel. A világháború négy esztendején keresztül a bencés főgimnázium épülete mint hadikórház szolgálta a nemzet ügyét. A nagy nemzeti katasztrófa, az összeomlás után bekövetkezett az ötödik esztendő, mindmegannyi között a legszomorúbb, a legmegalázóbb a nemzeti érzületre. Szomorú emlék; a bencés főgimnázium épülete 1919-ben a „vörös katonák" Marx-laktanyája lett. A becsületes értelem, a lelket nemesítő hit, a nemzeti erények meleg fészke az átkos emlékű, nemzeti államellenes vörös uralom egyik fegyveres tanyájává lett, hol a mindent, ami nemzeti, elölni akaró, keleti izü internacionálizmus epidémiás párája töltötte be a helyiségeket, amelyek a devecseri borzalmakhoz is szolgáltattak csatlósokat. A nap-nap után egy örökkévalóságnak tetsző vörös áradat idején ott jártunk el mellette, ott világolt a lidércfény a teljhatalmú politikai megbízott szemközti ablakaiból, ott dördült el a halálos lövés az éjszaka csendjében, annál az épületnél, melynek szomszédságában több száz jó magyar kripta-halottnak (de hányszor megirigyelt!) nyugodt álmai, felett egy kupolás kis barokk-templomban — ellenőrzés mellett — hallgattuk a szentmisét. Ültünk némán, de lelkünk, gondolataink szálltak, azoknak útját nem szeghette semmiféle ellenőrzés, semmiféle terror. Ott szólalt meg lelkünkben az éltető hit: feltámadunk! És mikor ma a világrengető „szabadság" után ott vagyunk, hogy végre csákugyan gondolkoznunk is szabad, az élet ezernyi bajai között gondolataink kapcsolódnak. Bármennyit szenvedtünk az u. n. „régi ideológiákéért, ma a hon, a nemzet és a hit eszményei csak fokozottabban élnek mi bennünk. Ha nem tudtuk volna, hát megtanítottak rá, hogy nemzeti alapjainkat