Pápa és Vidéke, 13. évfolyam 1-52. sz. (1918)

1918-10-20 / 42. szám

2. PAPA ES VIDEKE 1918 szeptember 29. A püspök a papság élén Pálffy herceget és Esterházy grófot a templom ajtajánál fogadta, azután egyházi ruhát öltv'én magára, megkezdte a szertartást, melynél Hanauer kanonok, továbbá mint diakonusok Alasz és Schermann plébánosok segédkeztek. Itt megjelentek a hercegen és kormánytanácsosokon kivül a gróf és 2 fia, továbbá Esterházy Ferenc gróf Tatáról, JankovichBésán Endréné grófné Gicről, Pápa város tanácsa részéről a polgármester, h rendőrkapitány, főügyész és főszámvevő, a pápai lionvódhuszárezred kiküldötteiként a nemrég ezen ezredhez vezényelt Kovács Kálmán alezredes és Meiszner Gyula kapitány, Wüest, Wimmer, Darányi, Czuppon urad. igazgatók vezetésével az Esterházyak számos tisztviselője, Kozlovszky Istvánnal az uj erdőmesterrel együtt sok erdész, Tar Gyula földinivesisk. igazgató és a papság részéről a fennemlíietteken kivül Németh Gyula egyházaskeszői esperes és Varga Sándor, marcaltői plébános, akik a sírboltban miséztek, továbbá Mátzer Endre bakonyjákói plébános és P. Király Lőrinc pápai ferencrendi házfőnök. Az orgonánál Szentgyörgyi Sándor, pápai karnagy ült és kisérte a komor szertartást, melynek végeztével a holttestet levitték a sírboltba, hol az egyidőben mondott csendes szentmisék, a Requiem és Gloriosum után a püspök újra beszentelte a holttestet, melyet azután édes anyja koporsója mellé csendben elhelyeztek. A király képviselője s a grófi család azután visszahajtatott Pápára, mig a püspök még bement a plébániára, s onnét Farkasgvepün át visszatért székhelyére. A mise. Szerdán reggel 10 órakor Kriszt Jenő, pápai esperes a pápai plébánia templomban misézett az elhunyt lelkiüdvéért. Ezen ismét résztvettek a hatóságok képviselői, a tisztikar, s a debreceni ezred 3 tisztje és 8 altisztje, az elhunyt gróf ezrede képviseletében. Esterházy I'éter grót. Lapunk egy barátja irja a következőket: Osz van; hullik a falevél; a vándormadarak útra kelnek és költöznek szebb hazába, a hol őket örökös tavasz várja. Egy áldott főúri csalad fájáról is lehullott egy gyönyörű levél; letörött az első, a legvirulóbb hajtás s a főnemes család szerető köréből, szive közepéből elszállott egy tiszta, szép, fehér galamb. Elment szebb hazába, ahol őt édes jó mamája eddig már szerető, anyai szivére zárta, hogy onnét őt soha többé el ne bocsássa. A mi kis halottunk ugyanis, az ő áldott lelkű papájának küldött utolsó levelében azt irta, »ha szabadságot kapok és haza mehetek, kimegyek az én édes jó mamám sírjához Gannára«. A szabadságot megkapta — a nagyot, ki is ment Gannára az ő édes jó mamájához, de koporsóban és e koporsó mellett itt hagyta azokat, akik őt szerették, itt hagyta nagy kérdőjelekkel és még nagyobb fájdalommal. A kérdőjelek közül egy-kettőre szeretnék megfelelni, a fájdalmat enyhíteni és gyógyítani fogja az, kinek irgalmassága, mint a tenger, mérhetetlen és jósága, mint a tenger vize, kiapadhatatlan. Mi az a kérdőjel, amit e kedves, ifjú gróf halála állított lelkünk elé? Alig mult 20 éves; a jó Isten mind a két kezével elhalmozta, sőt majdnem elárasztotta őt lelki testi ajándékaival és kegyelmével. Lelke olyan volt, mint a paradicsomkert, telve virággal, reményeket, igen nagy reményeket fakasztó bimbóval, 'sőt édes zamatú gyümölcsökkel is, amelyek mind az Isten és a felebarát szeretetéből fakadtak s amelyeket hervadástól, lehullástól őrzött az Ur félelme. Áldott szülői ugyanis zsenge korától kezdve példájukkal és' szavakkal őt arra taníták, hogy félje az Istent és magát megtartóztassa minden bűntől. Hogy e tanítás mily fogékony szivbe esett, fényes tanúbizonysága az a levél, melyet a páratlan ifjú a mult augusztus hó végén e sorok írójához intézett; e levélben többek között azt irta: »Huszárjaimnak (mert hadnagy volt a 7. közös huszárezredben) előadást kellett tartanom. Gondolja, miről beszéltem! Az Isten félelméről, amely kezdete minden bölcseségnek.« Ezen előadás, amint e sorok irója más oldalról hallotta, a huszárokat a könnyekig meghatotta. Nem csoda. Hiszen szerető szívből folyt minden igéje. De hát akkor miért kellett sirba szállnia, mikor annyi sok jót tehetett volna? Ez az első kérdés. Felelünk rá, de nem a magunk bölcseségéből, ' ami nincs, hanem az Üdvözítő ünnepélyes kijelentésével, aki a földön jártában azt mondta: Omnia traham ad meipsum, mindenkit magamhoz fogok vonzani. Itt tehát vonzásról van szó. Tudjuk, hogy a mágnes-vas vonz, de csak a magához hasonló tárgyakat. A fürészport nem vonzza, a vasport igen, az acélt még jobban. Minél hasonlóbb hozzá a tárgy, annál erősebb rá a mágnes hatása, annál nagyobb a vonzás. Az a nagy mágnes, az Ür Jézus is vonz, de csak a hozzá hasonló sziveket; oly erősen tud vonzani, hogy Szent Pál felkiáltott: Ki szakít el engem tőled? Senki, semmi! Ezt a jó ifjú grófot is vonzotta kis korában, tanuló éveiben, katona korában, egész életében. Megható példák élnek a szivünkben e vonzódásra: hogyan járult az Ür asztalához, hogyan szerette a szentmisét, (bizonyos időn át egyetlen hajnali miséről sem hiányzott), hogyan vett részt nagyböjtben mindennap az esti szentolvasó imádságokon, hogyan mondta el mindennap, ágya előtt térdre borulva, az estéli imádságot, hogyan hintette meg magát minden lefekvés előtt szentelt vízzel stb. stb). De tudta szeretni az Istent! Hát még a szülőit! Hányszor ajánlotta fel értük szentáldozását születésük napján, az esküvőjük évfordulóján, édes jó mamáért az ő halála napján, és halottak napján. Soha, soha le nem feküdt, mig jó mamája arcképét meg nem csókolta. Szülői arcképét ágya fölött tartotta, és ha útra kellett mennie, ha csak egy-két napos útra is, édes jó mamája arcképét és kis ezüst szentségtartóját mindig magával vitte. Szülőit illetőleg egyetlen célja volt: hogyan tudna nekik minél több örömöt szerezni: szeretett papájának itt a földön, édes jó mamájának fönn az égben. Ó de tudta szülőit szeretni! Tanárai, oktatói iránt a legmeghatóbb hálával és szeretettel volt tele a szive. E sorok Íróját a román frontról küldött leveléI ben arra kérte, hogy a marcaltői kastély kertjében válogassa össze azt, amiről gondolja, hogy volt tanárainak — a pápai bencés tanároknak — örömöt szerezhet vele és a kertésszel küldesse be, hadd lássák — legalább némileg — az ő kedves, jó tanárai, hogy a benső, mély hála irántuk él a szivében akkor is, mikor már diákjuk nem leltet. Akik pedig volt tanárai közül Pápáról már eltávoztak volna, azoknak a cimét kérte, hogy hadd fejezze ki nekik a távolból is háláját, szeretetét Ó de hálás, figyelmes volt az ő nemes lelke. Egy füzetet tudnánk tele irni erről. Hát még minő részvéttel volt a szegény magyar nép ügyes-bajos dolgai iránt, melyet közvetlen közelből volt alkalma megismernie és megszeretnie. Ha meg tudta, hogy valaki bajba esett, ahogy tudott, iparkodott segíteni rajta, és boldog volt, ha ez sikerült neki. A betegnek orvosságot, bort küldött; egy szegény asszonynak a tehene lett igen rosszul, a családnak egyetlen vagyona. A saját koc.Mján állatorvost hozott neki. Egyszer a községben, amelyben egy ideig lakott, tűz ütött ki. Senki oly önfeláldozóan és oly ügyesen nem buzgólkodott á tűz elnyomásában, mint az ifjú gróf. Sirt is ám két falú népe, mikor meghallották, hogy meghalt a »Péter gróf úr« és azt mondta mindenki: »oda van a nép embere«. De szerette a hazáját is, szive egész mélyéből és ifjú leik-ének minden hevével és tüzével. Mikor 1916-ban — 18 éves korában — besorozták katonának, 18 pántlikát kötött a kalapja köré, mint a falusi legények. Mikor valaki kérdezte tőle, hogy mit jelentenek e szalagok, azt felelte: A Haza a menyasszony, az én drága menyasszonyom. Én meg az ő vőlegénye vagyok. Mikor 1917-ben nagypénteken a román frontra indult, sugárzott arca a boldogságtól, hogy most odatarthatja szivét, mellét az ellenség golyózápora elé és életével védheti azokat, akiket kötelességeik otthon tartanak s a kiket ő szivében hordoz; védheti Hazáját. Nem csoda tehát, ha a nagy mágnes, az Ür Jézus — vonzotta őt, hisz' az ifjú szív is szeretettel volt tele, az ő sz. szivének példája után. De miért ily korán vonzotta el egészen föl magához? Erre a kérdésre ismét a Szentlélek felel a Bölcséség Könyvében: »Elragadtatott, hogy a világ romlottsága, — amely pedig most nem csekély — el ne változtassa az ő értelmét és a világ örömei, ezek a fikciók, ezek a délibábok, meg ne tévesszék az ő lelkét. Rövid időn vége lévén, sok időt töltött be; mert kedves volt Istennek az ő lelke, azért sietett őt kivinni a gonoszság közül. A népek pedig látták és nem értették és szivükre nem vették az ilyeneket; hogy az Isten kegyelme és irgalmassága van az ő szentein és tekintete választottaim« (Bölcs. Könyve: H. r. 11 — 15.)