Pápa és Vidéke, 13. évfolyam 1-52. sz. (1918)

1918-08-25 / 34. szám

XIII. évfolyam. i*ápa, 1918 augusztus 133. 33. szam. PAPA ES VIDEKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi ketílap. A oaoai Katholikus Kör es a oaoa-csóthi esDeresi Kerület tanítói körének hivatalos laoja Előfizetési ár: Egész évre 14, fél évre 7, negyedre 3.50 K. Egyes szám ára 30 fillér. A lao megjelenik minden vasarnao Kiadótulajdonos A Pápai Rathotikue Kör A szerxesztésért felelős Szentgrörgyi Sándor. Szerkesztőség: Főtér 10. házszám, s kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-diiak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád könyvkereskedése és lapunk nyomtatója Stern Ernő A jövő kertje. Akiknek Szent István ünnepén, kevéssel a 11 órai szentmise után alkalmuk volt látni, amint 3 városi rendőr vagy 15 suhancot terelt a templom mellett a városházára, azoknak elszorulhatott a szivök e nem éppen épületes látványon. A jövő kertje szép és virágos elnevezéssel szeretjük . illetni gyermekeinket, ifjúságunkat, amelyre, illetve akikre maholnap igazán az egész emberiség jövője lesz bízva. Ha a háború még soká tart, ezek a ma 14—16 éves gyerkőcök ott küzdenek a harctéri hadak első soraiban s rajtuk, az ő emberségükön, vitézségükön, kitartásukon, lelkiismeretességükön és eskühűségükön fog függni a háborúnak a sorsa s a nemzetek jövője. Nem lehet tehát előttünk közömbös, hogy hogyan nevelődik fel az emberiségnek az a része, melyre a világ sorának az intézése vár. Mit is vétettek voltaképen ezek a naplopók ? Játszottak a Tapolca partján. Mit? Feldobálják a rézpénzt, s aszerint amint fej vagy irásra esik, nyernek vagy vesztenek. Ez egész ártatlan mulatságnak tűnik ugyan, de mindjárt máskép fest, ha eláruljuk, hogy csak azért dobálnak fel rézpénzt, mert arany- és ezüstpénz nincs a forgalomban, papírpénz pedig nem alkalmas a feldobálásra. A differenciákat azonban már nem rézpénzben, hanem papírpénzben, s nem talán 1 koronás vagy 2 koronásokkal, de értékes, igazi bankjegyekkel egyenlítik ki. Egy délután egy-egy játszó gyermeket 40—50 korona nyereség, vagy veszteség érhet. Itt már kezdi a játék elveszíteni az ártatlan mezét, s felveti egyenesen azt a kérdést is, hogy honnét a sok pénz a gyermek kezében ? Tegyük fel, hogy nem lopta a pénzt, hanem ugy kereste azt napszámban, vagy egyéb becsületes uton jutott hozzá, hát való az, hogy ilyen gyerkőcök hazárdjátékon forgassák meg azt ? Sokkal könnyebb azonban elhitetni bárkivel, hogy bajosan lesz ez a pénz valami fáradságos munkának a bére, mert azt felnőtt és itju egyaránt jobban szokta megbecsülni, hanem a legnagyobb valószínűség szerint könnyen szerzett, magyarán mondva — lopott pénz, vagy legalább is lopott holmi eladásából, elkótyavetéléséből eredő pénz, melyet aztán, miután könnyen juthatott hozzá, könnyen ereszthet szélnek is. A 14—16 éves suhancokat, akik a kis fiuk, a tanköteles gyermekek szemében már meglett embereknek tetszenek és megfelelő tekintélynek örvendenek, mert hiszen különben káromkodnak már, mint az öregek, olyan bankókat forgatnak, mint az apjuk, s oly bántatlanul űzhetnek mindent, ami tiltva van, mint még felnőttek sem tehetnék meg, ezeket a suhancokat aztán tágra nyilt szemekkel, tátott szájjal körülállják és figyelik a kisebb fiuk, akik rövid időn belül lelkükben megmételyezve és megfeledkezve a szülői házban, templomban, az iskolában nyert tanításokról és intelmekről, kipirult arccal égnek a vágytól, hogy mihamarább ők is hozzájuthassanak a pénzhez, melylyel a Tapolcaparton játszhassanak és csoportot alkothassanak, melyben büntetlenül káromkodhatnak s ugy tehessenek mindent, mint a nagyok, csak szerintük nagyok, a 14 — 16 éves suhancok. Nem kell semmiféle pedagógiai tudás, csak egy kevés kis jóérzés ahhoz, hogy e tényekből a nagy veszedelmet megjósolhassuk. Tessék csak megfigyelni, hogy nemcsak ünnep- vagy vasárnapon, hanem egyszerű köznapokon, amikor a szegény szülők, még ha egyenkint 4 kezük volna, képesek volnának mindnek szerszámot juttatni, hogy megélhetésüket biztosithassák, mig a szülők arcuk verejtékével keresik a kenyeret, a gyermekek, fiuk és lányok egyaránt, de leginkább fiuk, 10—14 éves gyerkőcök csoportokba verődve ott kovályganak a piactéren, a templom környékén és a szökőkút körül. Naphosszat elkergetődznek, vagy himbálódznak a láncokon, a szökőkút káváján belül cirkuszi módon futtatnak s e mellett éktelen zsivajt csapnak, mellyel legtöbbször az istentiszteleteket, de minden körülmények között a békés polgárok foglalkozását zavarják. Ennek a gyermekhadnak semmi se szent, semmi se kíméletre méltó. Nem tisztel, becsül senkit és semmit és vágyainak a netovábbja — a torony. A toronybajutás mennyei élvezetéért a toronyajtó közelében elvár órák hosszat, lesve a pillanatot, mikor nyilik az ajtó, mikor megy a harangozással megbizott egyházszolga fia, vagy más helyettese a toronyba. Csak egy harang van már a két toronyban együttvéve, de ha ezt meg kell húzni, annyi gyerek megy fel a toronyba, hogy ezzel az erővel a moszkvai kreml összes harangjait napokon keresztül meg lehetne szólaltatni. Hogy tehát nem a harangozás vonzza őket (mert ennyi még a kötélbe belekapaskodni sem tud), az bizonyos; hát micsoda? Semmi más, mint a felügyelet nélküli édes állapot. Ott aztán bátran lehet kártyázni, dohányozni, szabadon káromkodni, trágár beszédet folytatni, és... Igen, még és is van. Nem is olyan régen e sorok irója figyelmeztetett illetékes egyént arra, hogy az esti 9 órai harangozás után jóval, a toronyból a harangozóval és gyermektársaival együtt deákok, előkelő szülők jól öltözött fiai és cselédek, egyszerű cselédlányok jöttek le. De mit folytassuk e témát? Szülők, tanítók figyelmét az eddig mondottakkal is bizonyára sikerült felhívnunk, a rendőrség meg, mint látszik, úgyis megteszi a kötelességét. Vigyázzunk valamennyien, legyünk résen mindnyájan, óvjuk meg a jövő kertjét a pusztító vihartól, dértől, fagytól. ..