Pápa és Vidéke, 12. évfolyam 1-53. sz. (1917)

1917-02-18 / 8. szám

2, PÁPA ES VIDEKE 1917 február 18. Találóan mondja róla egyik jeles publicistánk, hogy ,,classikus alakja beleillett volna a cinquecento egyházfejedelmei közé-" Mig az egyház szabadságát az államéval mindig harmóniában kívánta tartani és az egyház magasztos hivatását együtt ápolta a királyhűséggel, addig egy alárendeltebb területet, a kulturát is a legnemesebb, igazi főpapi módon mozdította elő. Mindenkor megőrizte abban is, ebben is imponáló aristokratikus modorát, mely bizonyos fokig zárkózottá tette. Midőn az egyházmegye papsága és hivei a sírhoz kisérik a nagy halottat, azzal az óhajjal zárják le a kriptát, hogy vajha nagy eszméi ne záródnának le, hanem a miéink maradnának és virulnának. B L Özv. gr. Esterházy Ferencné temetése. Az oly váratlanul elhunyt jóságos tatai grófnő temetése, tekintettel a zord téli időjárásra és a háborús körülményekre a legegyszerűbb keretekben folyt le. Tatán, f. hó 1 i-én, vasárnap délután a halottat a kastélyból az öreg templomba szállították s üvegfedelü koporsóban ravatalra helyezték. Ezen az átvitelen csak a helybeli papság és a legközelebbi családtagok vettek részt. Hétfőn reggel 9 órakor Klotz Ignác esperes-plébános ünnepélyes gyászmisét tartott, melyen a már addig megérkezett rokonok, helyi hatóságok s tanulóifjúság jelentek meg. Requiem alatt a kegyes rendi főgimnázium énekkara énekelt, dr. Pusch tanár vezetése alatt. A beszentelési szertartást dálután fél 8 órakor Mohi Adolf volt tatai apátplébános végezte, a kegyúri papság segédlete mellett. A nagy templom és környezete a gyászszertartáson megtelt a megjelent közönséggel. A család részéről ott voltak: az elhunytnak három, még kiskorú gyermeke, édesanyja, herceg Lobkovitz Györgyné, egy fi- és egy nőtéstvére. Az Esterházyak közül: Miklós herceg, a csákvári grófné, gróf Esterházy Pálné, gróf Esterházy Móric v. b. t. t., gróf Esterházy Sándor legidősebb fia Péter, gróf Esterházy bécsi kanonok, továbbá a Széchenyi, Bissingen stb. családok képviselői. A megye részéről megjelentek, Kürthy István főispánnal élükön az összes hivatalok fejei. A gyászmenet a vasúti állomásig kísérte a halottat, honnét az éj folyamán Pápára szállították. Pápára a reggeli személyvonattal érkezett a halott. A vonattal érkezett gróf Esterházy Miklós, Móric, gróf Esterházy Ferenc, az elhunyt legidősebb fia is. Fél 8 órakor a vasúti állomáson Kriszt Jenő esperes-plébános fényes segédlettel fogadta az elhunytat magába záró érckoporsót és beszentelte azt. Az énekkar gyászéneket énekelt, utána elindult a négyesfogatú szán, a nagy templomban megszólalt a nagy harang és búsan siratta a jótékony grófnőt. A koporsó előtt haladtak az irg. nővérek és a r. k. elemi fiúiskola IV. V. VI. osztályok növendékei tanítóik vezetése mellett. A koporsó után Darányi Ágoston tatai és Wüest Ferenc pápai uradalmi jószágfelügyelők, a Felsővárosi r. k. olvasókör gyászzászló alatt, dr. Teli Anasztáz, a bencés főgimnázium képviseletében, Németh Gyula várkeszői esperes-plébános, Klinovszky irgalmas rendi prior és sokan mások mentek. A város végén megállt a gyászmenet és újra megáldatott a nemes halott és most már gyorsan száguldtak a szánok Gannára, ahol örök nyugalomra helyezték el. Legutóbb, váratlanul ért fájdalmas gyászunk alkalmából Pápa város nagyérdemű közönsége részéről oly jólesően tapasztalt részvétért ez uton mondunk meleg köszönetet. Esterházy Jenő és Mária Anna. Az áldozatkészség volt mindig a legszebb-tulajdonság az ember lelkébe í. Minden, ami jó, ami szép, ebből fakadt. Az áldozatkész ember jó ember, nemesszívü, istenfélő, nem hiúságból, nem farizeuskodásból cselekszik, tesz jót másokkal és nem cselekszik olyant, amiből embertársainak kára származnék. Ez az az ideálizmus, amelynek minden lélekbe be kellene költözni, hogy a földön a szenvedés, a sok nélkülözés egyes társadalmi rétegekben enyhülést nyerjen. Hogy nem így volt a múltban, annak következménye a jelenben megnevezhetetlen mértékben nehezedik vállainkra. Ezen most már semmiféle lángész, tehetség, hatalmasság nem változtathat. Ide az a munka kell, hogy a jövőben meg ne ismétlődhessék, amit a múltban nem végeztünk el: az önzetlenség műve. Ez pedig annak a kálváriát járt Istenembernek az evangéliumából fakad, aki a világot megváltotta s kiszenvedett szent önzetlenségéért. Az önzetlenség azóta is a szenvedés, a rágalmazás, az üldözés utján halad. A jóság és a gonoszság örökös ellenségek maradnak. Nem csoda akkor az ha e világfelfordultságban nagy a nélkülözés, amelynek enyhítésén éppen azok dolgoznak legkevesebbet, akik legtöbb hasznot merítenek belőle. E szempontból nézve a dolgot, az áldozatkészség, jótékonyság gyakorlói, ma kétszerte nemesebb munkát végeznek, mint máskor. Erre ismételhetjük ifjú királyunk szívig szóló szavait: »Önmagának emel emlékoszlopot az, aki a csaták küzdelmeiből csonkán és megtörten visszatérő hősökről gondoskodik. Isten áldása kísérje az ily nemes törekvést.« Szebb szavakat senki sem találhatna az önzetlen áldozatkészség méltatására és senki sem várhat szebb kitüntetést, jutalmat jótékonyságáért, mint királyunk elismerését. Ismételjük sokszor, mindenki előtt ezeket a szavakat, ez legyen zengő himnuszunk a jótékonyság utain és a rajta haladóknak babér . . . Még a torturának nincs vége . . . Ami ezután jön, ott lesz a nagy munka, az áldozatkészségnek nagy tere. »Isten áldása kisérje az ily nemes törekvést.« Csertői. Tábori levél. O stille Nacht, heilige Nacht ... Régi, boldog karácsonyest emlékéből ma is lelkemben él e kedves melódia. Csendes éj szentséges éj. Mindegyik az, amelyiken csillagok ragyognak fel s nem folyik vér. Rakéták fénye nem vibrál a magasban, gránátok, aknák robbanása nem rázkódik végig a levegőn. Mindenki nyugodtan alszik, kinek nincs szolgálata. A csillagos, tiszta éj nem hoz meglepetéseket. Két földfal között járkálok órákhoszszatt. Ez a szolgálatom. Inspekció, két földfal között csak felfelé érdemes nézni. Fel a csillagokba. Hátha otthon is most néz fel rájuk egy jó ismerős . . . Nehéz ezt a szót kimondani, mikor olyan messze van tőle az ember! S csodálatos, itt is ugyanazon csillagos ég borul reám, egyazon csillagképen siklik tova szemem. Kicsiny, parányi lények vagyunk, sokszor hajlandók azt hinni, hogy körülöttünk forog a világ. Miértünk van minden. Pedig de csekélyek vagyunk. Ha nem leszünk is, minden megy tovább. Erre tanít ma a csillagos ég, ezer titkával, sejtelmes szépségeivel. Ma a csendes éj, holnap a gránát. Az ágyú dörgése úgy hat rám, mint a lelkiismeret szava. Mikor süvöltve közelemben vág s a fekete föld mint vízsugár szökik az ég felé, mindig eszembe jut, mily lehetetlen törékeny valami az ember, a hatalmas ember — itt. Mert otthon még vannak dölyfös hatalmasok: lelketlen kufár drágítók. Csak olyankor volnátok itt. Esetleg megmaradt nyomorult élteteket már csak az őrültek házában élhetnétek le . . . Gondolataim hova szálnak?! El tőlem sötét képek. Ne zavarjátok a csendes éj, szentséges éj hangulatát! Hadd higgyem az embert csak gyengédnek, törékenynek, szánalmasnak — embernek. Maradjon bennem a hi, amire a gránát tanít, ma pedig a csendes, titkos, szentséges éj . .. y — az. gy. -