Pápa és Vidéke, 12. évfolyam 1-53. sz. (1917)

1917-11-11 / 46. szám

2. PÁPA ES VIDEKE 1917 november 11. Mennyi kipróbált eszköz az ember állati ösztönének a felszabadítására . . . Ennél a pontnál nagyon szomorú és sötét dolgokat kellene lelepleznünk és megvilágítanunk. De nem tesszük. Komoly lapban, a jó szándék feltüntetésével sem lehet ily pokoli tüzet okádó tárgyat a megérdemelt megvetés és undor hangján kezelni, mert vétenénk a közérzet ellen. E tárgyra vonatkozó kritériumok veleje az, hogy e sajtó a családi szentély boldogsága és tisztasága; az ifjúság lelki-testi fejló'dése és a nemzet erkölcsi-fizikai erejének megőrzése ellen irányul s mint ilyen csak megvetést és undort érdeméi. Azt mondják, hogy a sajtó, az irodalom, a nemzet lelkületének a tükre. Nos, ha valaki e sajtó után akarná megismerni a drága magyar nemzetet, annak ugyancsak szép képe lenne felőlünk . . . Ne engedjük ezt a gyalázatot. Következetlen volna cselekvésünk, hogy mig a harctéren a fél világ retteg borzalmas harcunktól és szenvedi a legnagyobb veszteségeket: addig itthon, a szellemi élet harcmezején legyőzne bennünket az erkölcstelenség sajtója s rabláncra fűzne egy minden, csak nem magyar — nemzetközi kalmárszellem. «Ne feledjük —irja Bajza József, a magyar nemzeti irodalom újjászületésének nagy mestere, — hogy a magyar nemzet egy kis sziget a népek óceánján, melyet idegen elemek világtengere csapkod, s egy felzúdult vész könnyen eltemethet, de nem oly bizonyosan, mint a csendesen és észre is alig vehetőleg áradó özön, hacsak szivünk minden dobbanása, eszünk minden gondolata nemzeti irányt nem veszen és összevetett vállakkal, a legnagyobb egyetértéssel sziklafalat nem igyekszünk rakni, mely dacoljon a fenyegető vészekkel és ne engedje a csendesen harapódzó kártékony elemet nemzetiségünk bástyáit aláásni.« (Nemzetiség és nyelv.) Kezdjük már most lerakni azokat az alapokat, amelyek biztosítják nemzeti nagylétünk jövő fölépülését. Műveljük és pártoljuk a magyar nemzeti irodalom termékeit. Komoly, életerős, sziklaszilárd kultúrmunkára van szükségünk, hogy e drága hon minden fia önérzetes szívvel ismételhesse a »legnagyobb magyar,« Széchenyi István gróf látnoki kijelentését: »Sokan azt gondolták: Magyarország volt; — én azt szeretem hinni: lesz!« Jön a főispán. Rainprecht Antal dr., vármegyénk uj főispánja holnap Pápára érkezik és kedden is városunkban tartózkodik. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a pápaiak, akik a szives vendéglátásban mindig excelláltak, vármegyénk népszerű főispánjával szemben, aki ily minőségében először látogat el hozzánk, szintén hűek maradnak régi tradícióikhoz és úgy az előkelő vendég fogadásánál, mint pedig rövid itt-tartózkodásának ideje alatt, különösen a keddi tisztelgésnél ki fogják mutatni ragaszkodásukat. A főispán, mint értesülünk, titkárával, Ruppert Rezső dr.-ral együtt Esterházy Jenő gróf vendégeként a kastélyban lesz szállva és e hó 13-án, azaz kedden d. e. 10 órakor a városháza tanácstermében fogadja a tisztelgéseket. Egyesületek és testületek, melyek tisztelegni óhajtanak, a v. aljegyzőnél jelentkezzenek. Megjegyezzük, hogy a r. k. hitközség küldöttségéhez, melyet Kriszt esperes vezet a főispán elé, csatlakozhatnak az összes kath. körök és intézetek is. Kriszt Jenő 20 éves plébános. Husz évvel ezelőtt, 1897. október 8-án irta alá boldog emlékű Esterházy Móric gróf úr O Excellenciája a prezentát, mellyel mint kegyúr a megürült pápai plébánia javadalmat Kriszt Jenőnek, akkor esztergom-főegyházmegyei áldozárnak, budapest-belvárosi káplánnak adományozta, és ugyanazon év október végén bizta meg az akkori püspök úr Kriszt Jenőt a pápai plébánia adminisztrálásával. Kriszt Jenő november hó folyamán foglalta el plébániáját és jövő vasárnap lesz 20 éve, hogy városunkba költözött. Igaz ugyan, hogy a mostani nehéz viszonyok nem alkalmasak a külső ünneplésre, de nem szabad elfelejtenünk, hogy nemcsak nagy hangon hirdetett jubileumokkal, hanem egyszerű, inkább az elmét, szivet lekötő emlékezéssel is megülhetők nevezetes évfordulók különösen akkor, amikor meg kell hajolni ama általános világnézet előtt, hogy mostanában, a háború alatt ne jubiláljunk. Nem tudjuk e percben, hogy a hitközség elöljárósága, az iskolaszék, továbbá a jubiláló plébános igazgatása alatt álló, többrendbeli tanintézetek tantestületei a most uralgó világnézet által szabott kereteken belül, mily szerény formában fognak megemlékezni Pápa 20 éves plébánosáról, r. kath. hitközségi elnökéről.'és igazgatójáról, de anynyit már közölhetünk, hogy az irgalmas nővérek vezetése alatt álló r. k. polgári leányiskola tantestülete e hó 7-én tartott értekezletén a maga részéről megállapodott abban, hogy a polgári iskola miként emlékezik meg igazgatója 20 éves működéséről. Végül annyit is megemlíthetünk még. hogy nov. 18-án, tehát jövő vasárnap (mely véletlenül éppen Jenő-nap is) a plébániatemplomban 9 órakor tartandó szentmise alatt a r. k. polgári leányiskola énekkara fog énekelni. Rend a lelke mindennek! Egy más dologban belenevelődtünk a passzív reszisztánciába s ha valamit, amit rendes körülmények között egy pillanatig sem mertünk volna halasztani, el kellett volna intéznünk, mostanában könnyen hajlandókká váltunk erre a két-három szóban öszefoglalt elhatározásra: »majd a háború után.« Igen ám, csakhogy ez a »háború után« alatt értett időpont, mely a világ felforduláskezdetén oly közeinek látszott, mindinkább kitolódik a bizonytalan, szinte végtelen jövőbe s kezd már egy fogalommá olvadni a »sohasem«-mel. Már pedig van oly eset is akárhány, alio! elébb-utóbb, még pedig inkább elébb, mint utóbb mégis csak rendet kell teremteni s ebbe a kategóriába tartozik pl. a közegészségügy, a közrendészet, tűzrendészet s ehhez hasonló kényes ügy, melynél a késedelem veszéllyel jár. Ide sorolható többek között az egyházi segédszolgálat ellátásában beállott helyzet, mely abból származik, hogy a hadbavonulások következtében elláttatlanul maradt teendők elvégzését egy emberre bíztuk s az összegyűlt terhet egy ember nyakába akasztottuk, aki annak súlya alatt természetszerűleg összeroskadt, illetve végeredményében egyiket sem birta ellátni. A pápai r. k. plébánia és hitközség segédszemélyzetében is odafejlődtek immár az állásösszevonásokbói származó viszonyok, hogy legfőbb ideje már — rendet teremteni. Egy személyben sekrestyés, temetőcsősz, harangozó, tűzőr, orgonanyomó, órafelhuzó meg sok egyéb, mint halottkisérő (pápai műnyelven »Arrabonás«) stb. lenni oly feladat, melyet ideig-óráig, mondjuk szükségből lehet ugyan elvégezni, de éveken át megtenni fizikai lehetetlenség. A rendőrkapitány kifogásolja, hogy éjjeli tűzné] nincsen kongatás, a hivek panaszkodnak, hogy a temető gazos, a papok egymásután nehezményezik az oltárszolgálat körüli hiányokat, Hercz órás a toronyóra körül észlelt rendellenességeket helyteleníti, a kántor a fuj tatással nincs megelégedve, a szóbeli és Írásbeli' panaszok halomra nőnek s igy itt a legfőbb ideje a rendcsinálásnak. Ugy hírlik, hogy a kálváriái temető-alap átvétele óta a r. k. hitközség, már mint az iskolaszék azzal a tervvel foglalkozik, hogy a temető gondozására kertészt alkalmaz, a plébános pedig elhatározta, hogy a többi teendőket is a jelentkezző egyének kőzött megosztja s nem fog elzárkózni a fizetésnek a mai viszonyoknak megfelelő emelése elöl. Mindnyájunk érdeke lévén, hogy itt is a lehetőség szerint elfogadható állapotok keletkezzenek, nyilvánosságra hoztuk a megindult mozgalmat s kérjük olvasóinkat, hogy az igy felszabaduló, illetve megüresedett állásokra megfelelő egyének toborzásában az