Pápa és Vidéke, 12. évfolyam 1-53. sz. (1917)

1917-10-28 / 44. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1917 október 27. olvasott rá Pápa története egyik legtisztesebb fejére egy válogatott »bűn-lajstromot.« (Most megvallhatjuk: »becses« Lapunk ezt vajmi nagyon szeretné megbánni! . . . Csak az a — kutya közmondás ne léteznék, valami »késő bánatról!«) Egy szó mint száz: Esterházy Jenő gróf lelkét pillanatnyira se birta megközelíteni semmiféle kételynek még csak árnya sem. Érdekes, hogy az őszinte szavú és nyilt szivii főúr, miként ezt csak a napokban jelentette ki lapunk egy régi barátjának, ez öntudatból s annak jogosultságát minden kétségen felül feltüntető, különben bizalmas hangú okmányokból, mint ő maga mondja: »kimondhatatlan kedvtelést merít, mit főleg ama páratlan fényű elégtétellel okol meg, a melyet »a hiven kitartó nagyrabecsülésnek és tiszteletnek az október 14-iki általános bizalom-nyilvánulás hozott meg.« A mit még némelyek ez alkalomból vallott, és »inkább csak a rejtekben Ízlelt« kudarczárói fűzött hozzá a jó pápai gróf, mi bizony taglalni egy kissé tartózkodunk. Mert hát -— hiába! sokaknak tán nem férhetne oly nagy hirtelen fejébe, hogy mi korántsem ugyanazok vagyunk ám — Isten ments • — a kik a mult szeptember 23-iki »Pápa és Vidéke« hasábjain voltunk — dehogy: izé... voltak. —o— Sírok között. Még néhány nap, s újra a temetőbe visz az utunk, szomorú fejfák, néma sírhantok közé. Temetőjáró lelkünkre ráborul, ránehezedik ismét a nyomasztó gondolat: az elmúlásnak érzete, — de mennünk kell, mert az a nap a halottaké. Néhány esztendő óta az is a temetőt járja Mindenszentek délutánján, kinek a csend országában halottja sincs. Valami ellenállhatatlan, erős vágy viszi, húzza a lelket az elpihent hősök közé, kik már nem egy család, hanem egy nemzet halottai. Mikor e sírokat körülálljuk, magyar voltunk kér részt a közös gyászból, az országos fájdalomból, mely bármilyen égő és szivettépő is, de szentelt fájdalom. Emlékeink kincsesháza az ő nevükkel, az ő példájukkal gazdagabb s amelyben hosszú, álomtalan álmot alusznak, poraikkal elvegyülve szentebb nekünk az anyaföld; előbb a vérük, aztán a hamvuk szentelte meg . , . Nem is oly régen ők is beszédesajkú, merésztekintetű, keménylépésű férfiak voltak, kik boldogságkeresésben velünk együtt járták az élet útját. A bennük élő örök vágyakozás szines jövőt rajzolt eléjök s ők mentek, törtettek a cél utan, mint az eltikkadt vándor az oázis felé. Egyszerre aztán vihar kelt, romboló, pusztító zivatar, mely sudár tölgyeket roppantott ketté, kemény sziklákat görgetett alá s végveszéllyel fenyegette mindazt, ami nekik drága, mi előttünk szent volt. Férfiakra volt szükség, kik öntestükbó'I emelnek gátat a rohanó árnak, kik az ezeréves múltban gyökerező honszeretettel sietnek ellenségeink elé. Egy pillanatra megtorpant a lelkük; a szines jövőt sötét, fekete fátyol takarta el, de a lelkesedés tűze beléjük kapott s dallal az ajkukon, vidáman mentek a térre, hol a legfélelmesebb kaszás vágja a rendet, ahol a fiatal épúgy összeomlik, mint az idős s lesz «piros vitézből csak fekete csontváz« . . . Okét nem az élet tűze emésztette föl, mint a gyertyát, mely a falak közt szépen tövig ég, nem! életük lángját vad szélroham oltotta ki, mely a világon szerteszét söpört. Pedig még élni vágytak, élni akartak; tele voltak tűzzel, életerővel, gyümölcsöket sejtető, virágos álmokkal s a nagy orkán derékban törte őket ketté, mint ahogy' a villámsujtás szétforgácsolja a fát, mely bő terméssel biztatott; munkálkodni kívántak, minden izmuk férfias tettekre feszült s a haza elengedte e munkát, de cserébe a legnagyobb áldozatot kérte. Ezt is szivesen adták! szívük verése abban a boldog tudatban halkult el, hogy egyszerre fizették le, amivel a szerető édesanyának, a hazának tartoztak. Jól tudták, hogy a hazáért élni nemes és nehéz feladat, de érette meghalni: csak kiválasztottak jutalma. Mikor a temetőt járjuk, illetődött szívvel állunk a sírok előtt, de az ő fejfájuk előtt felszárad a könny. Jól látjuk, hogy a temetőink népesebbek lettek, hogy a kereszteknek egész erdeje kelt; azt is tudjuk, hogy a töviskoronás anyáknak és hitveseknek szinte légiója támadt a gyász nyomán, de a lelkünk e nyomasztó érzésből büszke öntudatra ébred, hogy egy nép, melynek ilyen önfeláldozó, vitéz hősei vannak, legyen maroknyi bár, nem veszhet el. »Egy nemzet gyásza nemcsak leverő«. A hallgatag hantok beszédes sirokká válnak, melyeknek éjjeléből hatalmas láng csap elő és mindent áthat, izzóvá tesz, míg e hazában egy magyar leszen. Tanulunk tőlük hazát szeretni önzés nélkül, önfeláldozással, mely szeretet az ő példájukra a legnagyobb áldozattól sem riad vissza . . . Néhány nap még s újra a temetőbe visz az utunk, domború sírhantok, koszorús fejfák közé. Utunk, vonulásunk valóságos diadalmenet lesz, mely nem hervatag koszorúval áldoz, hanem babért visz a hősöknek. Sugárzó szemünk büszkeségtől ragyog majd s imádságunk sem lesz a panasz szava, hanem a győzelem reményével eltelt »Te Deum.« S ti, álmodó hősök, nyugodtan pihenhettek; példátokon dicső tettekre buzdulnak — nemcsak a mai nemzedék, de évszázadok multán is a késő unokák. Sírotokon elhervad majd a virág, kialszik a mécses lángja; talán neveteket is lekoptatja a keresztekről a futó idő, de a magyar nemzet Pantheonjában díszeskedni fogtok időtlen időkig, mert: »akiket érdemeik jelesítenek, élnek — örökre!« Tomor Arl<ád. Közigazgatási bejárás. A legutóbbi számok egyikében már közöltük, hogy Gróf Esterházy Jenő úr Őméltósága Pápán az u. n. kálvária melletti fáskertben egy központi tűzifa raktárat létesít s oda a gőzüzemű szabvány vasutat vezetteti be s ezzel lehetővé akarja tenni azt, hogy a mai nehéz körülmények között is Pápa város közönsége olcsó és jó tűzifához juthasson. A nemes gondolkodású Gróf, ezen magas elhatározása város szerte nagy örömöt keltett s a legfelsőbb hatóságok is sietve jöttek Gróf úr segítségére, hogy ezen közérdekből tervezett nagy beruházás mielőbbi létesítését l.'hetővé tegyék. Ezen iparvasut közigazgatási bejárása volt e hó 20-án Pápán, a vasút felvételi épületében, ezen közigazgatási bejárás alkalmával a bizottság Gróf úrnak a következő sürgönyt küldte: Gróf Esterházy Jenő úr Őméltóságának Wien. Az iparvasut közigazgatási bejárása alkalmával egybehívottak legmélyebben és tiszteletteljesen üdvözöljük Méltóságos Gróf urat, hogy Pápa város közönsége iránt eddig is tanúsított jóindulatát fokozottabb mértékben kimutatni kegyeskedett. Fináczy oszt. tanácsos, Finály főfelügyelő, dr. Bibó alispán, Sült kir. közjegyző, dr. Kluge törvhat. tag, Mészáros polgármester, Révész főmérnök, Kristóffy főmérnök, Buresch főmérnök, Ujszászy mérnök, Okolicsányi dohány-gyári igazgató, Wüest urad jószágfelügyelő, dr. Csoknyay urad. ügyész, Kalmár urad. főszámvevő, Weselák felügyelő, Berkes máv. főellenőr. Gróf úr Őméltóságától a következő sürgöny válasz érkezett: Nagyságos Mészáros Károly polgármester úrnak Pápa. Nagyságodat k'érem fel, mint a kinek üdvözlete előttem legkedvesebb és leginkább tisztelt meg, hogy az iparvasut közigazgatási bejárása alkalmával egybehívott igen tisztelt uraknak oly szives és jóleső üdvözlő sürgönyükért legőszintébb köszönetemet átadni kegyeskedjék. Erre Nagyságod, mint Pápa városunk polgármestere és közős tiszteletünk, — s még csak legutóbb növekedett mérvben megnyilatkozott bizalmunknak részére különben is leginkább illetékes. — Gróf Esterházy Jenő.