Pápa és Vidéke, 12. évfolyam 1-53. sz. (1917)

1917-01-28 / 5. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1917 január 14. élet javait a Gondviselés szeretetmüvének tekinteni s hálaadásul életének minden megnyilvánulását a kinyilatkoztatás paragrafusaihoz kötve, azoknak alárendelve irányítani; de amint beáll a háború s áldozatot kiván: a mi jólétben uszó polgártársunk rögtön a Gondviselés intézkedéseiben keresi a háború okozóját, Istennek tulajdonítván mintegy a sok ártatlan vérnek a kiontását. A földnek isteni jogánál fogva legitim, azaz törvényszerinti uralkodója a pápa. Isten után tehát ő volna az, aki az európai uralkodók és nemzetek közt támadt egyenetlenségnek véget vetne, ha szava az uralkodók és kormányok előtt figyelembe vétetnék. S éppen azért, minthogy a Szentszék megtette idevonatkozó kötelességét, de a területszerzés után lihegve vágyódó udvarok fejei azt nem respektálták, igen kevésre taksálhatjuk annak a jó úrnak, aki ugyan legkevésbbé sem barátja a pápaság eszméjének, bizalmas sóhajtozását, amely oda irányul, hogy egyedül a pápa tehetne valamit a hadakozó felek kibékítésére akkor, ha Olasz- és Franciaországban lakó sok millió kath. alattvalója utján azokra, illetve elhatározásuk megváltoztatására erkölcsi befolyást gyakorolna. Azok a kath. népmilliók, akikre hivatkozás történik, úgy a francia mint az olasz földön ma a harctéren küzdenek, akiknek száját a katonai diktatúra hétszeres zár alatt tartja. Mily erkölcsi befolyást gyakoroljanak tehát uralkodóik s államférfiaikkal szemben, akiknek egyébként is, mint többnyire szabadkőműveseknek a trónok felforgatása, különösen pedig a kath. egyháznak, a kereszténység leghatalmasabb, mert annak örök fennmaradását egyedül biztosító intézménynek megsemmisítése a végcélja ? Csak a vak nem látja, hogy Páris és Róma szabadkőmivesei az anglikánizmussal, valamint a cári orthodoxiával az egyetemes kereszténységnek, a kath. egyháznak megbuktatására szövetkeztek. E célra gurulnak Angliának megszámlálhatatlan kincsei, aranyai, ezt a célt szolgálják a velünk ellenséges országok kimondhatatlanul gazdag nagybankjai. Ha sikerülne nekik az egyház tönkretétele, a központi hatalmak országainak feldarabolása már legkisebb gondjuk volna. Ha megszűnik az erkölcsi hatalom, mely az igazságos küzdelemben rendkívüli energiával tölti meg s erősíti a számra csekélyebb küzdőfelet, a nyers tömegerő játszva győzedelmeskedhetik. Ezt a cinikus számítással s a ravaszság és őrület minden eszközével előkészített győzelemre törekvését az ellenségeinknek állítja meg az útjában a központi hatalmak dicsőségesen küzdő hadserege. Nemcsak megállítja, hanem — bizunk a Gondviseléspen — kellő határok közé szorítja is azt. A központi hatalmak részéről indított védelmi harcnak két nagy eredménnyel kell végződnie: az egyik lészen a földrajzi határaik épségbenmaradása, a másik a római kérdés rendezésével az egyház szabadságának biztosítása. Utóbbi eredményért nem azért küzdünk, mintha gyét; álltain a Kis-Kárpátok hegyormán; megtekintettem a nagy magyar Alföld mérhetetlen síkságát'; gyönyörködtem a komoly lassúsággal hömpölygő Dunán és a kanyargó Tisza habjainak tükrében; de annyi változatosságot a természetben, annyi szépséget a kilátásban, annyi elragadó vonást, ritkaszerüséget a föld képződményeiben sehol sem tapasztaltam, mint Erdélyben. Itt mindig ünnepi hangulat uralkodik. Itt nincs szükség kísérőre, aki figyelmeztessen a természeti szépségek egyes vonásaira, itt a természet maga beszél az emberhez, olyan nyelven, melyet minden romlatlan szív, tiszta elme fölfoghat és megérthet. Sepsibükszárdról indulva, nekivágtunk azon magas hegynek, mely a Szt. Anna tavat zárja körük A nap égetően ontotta sugarait s két óra telt be, mire a hegy ormára értünk. A fenséges csendbe, csak itt-ott vegyült bele a madár éneke. Fáradságot nem ismerve, ereszkedtünk a rejtelmes tó felé. A Csornád és Büdös hegytömegének összetorlódásánál terül el a legszebb krátertavak egyike, a Szt. Anna tó. Valami magasztos ihlet szállja meg az embert, mikor a természet e sajátságos, ritka változatát látja. Köröskörül ezer méteres hegyormok állanak, köztük a Kuhojszás, mely valóságos ringó mohhinár, melynek ingoványos vizi növényekben gazdag lápjába cSak félénken léphet az ember. A hegyormok által képezett hatalmas tölcsér aljában áll a tó. Vize átlátszó, tiszta csendes, csak a közepén lehet észrevenni forgását. Rozzant kápolna, áll a partján, a harang a padlón fekszik szomorúan, elhagyatottan. A hitetlen és kalmár kezek megzavarták az összhangot, mely a tó ünnepi csendje és a harang imára buzdító hangja közt állt fenn. Letelepedtünk a zöldelő pázsitra s belemerültünk a természet e csodás alkotásának szemléletébe. Elnéztem a féjünk felett emelkedő hegyláncot, azután a csendesen pihenő hatalmas víztömeget s fölöttünk a tiszta fénysugarakkal átszőtt .égboltozatot. Hosszasan elmerengtem az Isten e magasztos templomán s »lelkem édes, mély mámorba szédült, a természet örök szépségétől.« Végre magam is fölsóhajtottam a költővel: »Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled?! Mily nagy vagy te! Mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz.« (Folyt, köv.) tartanánk az egyház bukásától, amennyiben isteni igéret biztosítja annak fennmaradását; hanem azért kell küzdenünk érte, mert ez ad erkölcsi alapot minden államnak, mely alap biztosítja azok egzisztenciáját. Ki tudná, talán jöhet idő, amelyben rommá tétetik mindaz, mit valaha emberi kéz a civilizáció számára alkotott, s mikor senki sem lesz, aki az újjáépítés munkáját megkezdené, fájó szívvel, könnyes szemekkel gyűjti össze a romokat, melyekből új remény nyilik, új élet támad a XX. század kulturépiiletében: az Anyaszentegyház. — 8. A grófi kastély ünnepe. Futó tűzként terjedt el a városban annak a hire, hogy a grófi kastély nemesszivü, áldottlelkü úrnője, Esterházy Mária Anna grófnő Őméltósága folyó hó 23 án születése napját ünnepli. Társadalmunk előkelősége lázas tevékenységet fejtett ki, hogy az ünnepélyen résztvehessen s a nemesszivíiségéről s páratlan jólelküségéről ismert grófnőt megismerhesse s üdvözölhesse. A küldöttségek egész tábora jelentkezett az ünnepélyes fogadtatáson való részvételre. Tollam gyenge arra, hogy az ünnepély fényét kellőkép méltányolni tudnám, azért csak egyszerű szavakkal vázolom az ünnepély sorrendjét és lefolyását. Hétfőn, január 22-én a tulajdonképeni ünnepély előestéjén fényes hangverseny volt a kastély szarvastermében, hol a szereplőkön kívül az uradalmi tisztikar nejeikkel, a várbeli sebesült katonák és a házi személyzet vettek részt. Füredi Kálmán házi zenekarának Rákóczi indulója jelezte az uraságok érkeztét, kiket a jelenlevő közönség állva üdvözölt. A vár ura, gróf Esterházy Jenő Őméltósága testvéri meleg szeretettől áthatott művészi szavakkal üdvözölte grófnő Öméltóságát, mint az ősi várnak úrnőjét, hosszú és boldogságteli életet kívánva, nyújtotta át a gyöngyvirág és mirtuszból készült remek csokrot, s hálája, tisztelete és mélységes testvéri szeretete jeléül kezet csókolt neki. Szűnni nem akaró éljenzéssel fogadta a jelenvolt közönség gróf úr Őméltósága üdvözlését, melynek szüntével a ref. főiskola válogatott énekkara adott elő énektanáruk kitűnő vezetése mellett szebbnél-szebb darabokat. Ezeknek elhangzása után következett a »Fotográfus« c. bohózat, melyet a szereplők kitűnő alakításban mutattak be s a közönséget folytonos derült hangulatban tartották. Utána Bodor Jánosné gyönyörködtette bájosan elragadó szép hangjával a közönséget, szebbnél-szebb magyar dalokat énekelve. Következett a hegedü lrió, zongora kísérettel, melyet Gáthy zenetanár úr adott elő' két fiával. Ez a zenei tudás netovábbja! A közönség szűnni nem akaró tapsviharban adott hálájának kifejezést. Utána Frauendienst Mariska énekelt a tőle megszokott bájjal és kedvességgel. Ismét Gáthy Zoltán zenetanár úr gyönyörködtette szólójátékával a hallgató kö-